Judik Zoltán: Hét évtized a teremtő tenyerén

A kerek évfordulók és a hozzájuk kapcsolódó megemlékezések, ünnepségek idejét éli: májusban vette át a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen a rubindiplomáját, így az építészmérnöki kar dékánja, Varga Tamás már ismerősként üdvözölte, amikor a MAFC kosárlabdacsapatának október 10-i mérkőzése előtt a klub vezetősége felköszöntötte, mint a 70 éve bajnokságot nyerő együttes még köztünk lévő tagját.

 „Eljött a Műegyetem rektora, dékánja, a kosárlabda-szövetség elnöke, főtitkára, a MAFC vezetőségétől a nevemmel és a 6-os számommal feliratozott mezt kaptam, és még a rivális salgótarjáni csapat tagjaitól is egy üveg bort – mondta Judik Zoltán. – Csoportkép készült a játékosokkal és a legnagyobb örömömre szép számmal megjelenő családtagjaimmal. A leginkább pedig az érintett meg, hogy a Gabányi-sportcsarnokban a nézők felállva tapsoltak – ilyen vastapsban még sohasem volt részem.”  

Ami azért is nagy szó, mert az 1933. május 5-én született Judik Zoltánnál kevés eredményesebb kosárlabdázó él közöttünk. A sportág legdicsőségesebb korszakában játszott, szerepelt az éra két hazai sztárcsapatában, a MAFC-ban és a Bp. Honvédban, nyolc bajnoki címet nyert, 116-szor lépett pályára a válogatottban, amellyel 1954-ben aranyérmes lett a budapesti főiskolai világbajnokságon, 1957-ben ezüstérmes a párizsi universiadén, 1957-ben és 1959-ben negyedik a szófiai, illetve az isztambuli Európa-bajnokságon, 1960-ban kilencedik a római olimpián.

A sors tehát jócskán adott neki, de el is vett tőle: a fogorvosi kezeléssel elkapott hepatitisfertőzése miatt az utolsó pillanatban kikerült az 1955-ös budapesti Európa-bajnokságot megnyerő keretből. Majd miután felépült, és a legendás Greminger János mellett a válogatott irányítójaként újra remek formába lendült (a kor híres nemzetek közötti tornája, az 1956-os bolognai Mairano-kupa legjobb magyar játékosának választották meg), az OTSB nagy hatalmú vezetősége, Hegyi Gyula elnök és Kutas István hivatalvezető döntése nyomán társaival együtt lemaradt a melbourne-i olimpiáról.

„Az 1955-ös Eb-arany után még hosszú ideig ígérgették, hogy megyünk az olimpiára, olyannyira, hogy a küldöttség formaruhájához is méretet vettek, ruhapróbán is voltunk, de az elkészült öltönyt már nem kaptuk meg. Talán az NDK-ból indult az a gazdaságossági megfontolás, amely alapján csak azokat utaztatták, akiktől jó eredmény várható. Azt mondták, egy csapat tizenöt tagja csak egy érmet szerezhet, míg tizenöt egyéni versenyzőnek legalább tizenötre van esélye. Így húztak le minket, kosarasokat is a kiutazók listájáról, ahogy az 1954-ben vb-ezüstérmes labdarúgókat. A válogatottak közül csak a vízilabdázókét vitték ki, mert az ő aranyuk úgymond biztos volt… Úgy emlékszem, egy edzésen közölte velünk Páder János szövetségi kapitány, hogyan határozott az OTSB, s utána a sportlapban is megjelent. Hogy mire lettünk volna képesek? Nem állítom, hogy éremtől fosztottak meg minket, de az biztos, hogy sokkal jobb eredményt értünk volna el, mint a melbourne-i játékokat követő római olimpián, a kilencedik helynél azzal a válogatottal biztosan előrébb végzünk.”  

Azzal az Eb-aranyérmes válogatottal, amelyből a forradalom alatt és után a keret fele – akkori szóhasználattal élve – disszidált.

„Amikor október 22-én a rádió épülete előtt kitört a harc, mi a sportcsarnokban edzettünk. A MAFC nem volt tehetős egyesület, ezért csak a fontosabb mérkőzések előtt bérelték ki nekünk egy-két óra edzéslehetőségre a drágának számító sportcsarnokot (ma Gerevich Aladár Nemzeti Sportcsarnok – a szerk.), s amikor este kilenc óra körül hazafelé indultunk, már nem jártak a közlekedési eszközök, gyalog vágtunk neki a városnak. A Dózsa György, majd a Rákóczi úton mentünk, az Erzsébet híd felé már hallatszottak a lövések, a Vas utcában lakó Bokor Gyuri alig tudott hazamenni, én eljutottam a Móricz Zsigmond körtéren keresztül a lakásunkba. Utána már kijárási tilalom volt – edzeni sem tudtunk, amíg be nem jöttek a ruszkik. A harcokban nem vettem részt, de a közeli körtéren rengeteg szörnyűséget láttam. Az első napok önfeledt pillanataitól, amikor a kötelezően megvásárolt Lenin-, Sztálin-, Rákosi-könyveket a Szent Imre-szoborcsoport előtti óriási halomba hordva felgyújtották, s az »Éljen, Rákosi! Éljen, Rákosi!« rigmus helyett »Égjen, Rákosi! Égjen, Rákosi!« felkiáltást skandálták. Az olyan drámai eseményekig, amikor a három T-34-es páncélos a Lenke – ma Kosztolányi Dezső – tér felől begördült és több lövést adott le a házakra, majd elhajtott a Kelenföldi pályaudvar irányába. Az egyik lövést kapó ház második emeletén lakott a későbbi sógorom, az 1952-ben Helsinkiben csapatban olimpiai bajnok, egyéniben ezüstérmes, kétszeres világbajnok öttusázó, Benedek Gábor és családja. Gábor akkor már a melbourne-i olimpiára utazó küldöttséggel úton volt Ausztrália felé, s a prágai átszállásuk idején értesült a történtekről. A felesége – az én későbbi nejem nővére, Éva – az alig kétéves kislányukkal otthon volt, a lövedék a lakásuk körtérre néző szobáját megsemmisítette, miközben ők az isteni gondviselésnek hála a Himfy utcára néző szobában voltak, a légnyomáson és az ijedtségen kívül nem esett bajuk, a lakhatatlanná váló házból azonban el kellett jönniük. Mi a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium termébe jártunk edzésre, a forradalom leverése után pedig folytatódott a bajnokság, amelyet decemberben meg is nyertünk. Egyébként nem a forradalom miatt volt félidényes bajnokság, már korábban eldöntötte a Kutas-féle irányítás, hogy átállunk a tavaszi-őszi rendszerre.” 

 Noha csapat-, válogatott és tankörtársai közül rengetegen elhagyták az országot, ő maradt itthon, és a Szabó János, vagyis Dzsoni bácsi vezette MAFC-ban. Miért? A minden akadályt legyőző szerelemről szóló hollywoodi film forgatókönyve is lehetne: egy kosárlabda-mérkőzésen megpillantott lány, Heim Zsuzsi csavarta el a fejét, s kapcsolatuk az 1956 októberi események alatt mélyült el. Ha nem tudtak találkozni, telefonon hívták egymást. Egyszer csak Zsuzsi azt mondta a telefonba: „Tegnap este felhívtak Böske néniék, megtudták, hogy komolyan udvarolsz nekem, s ha ez így van, akkor kérdezzelek meg, elveszel-e feleségül, mert ők két nap múlva elindulnak nyugatra, s rám hagyják a lakásukat.” Az eufória pillanatai után azért több családtagot megmozgató, sok szálon futó konspiratív munkára volt szükség, hogy a disszidáltak elhagyott javainak elkobzása, a lakás állami kézbe vétele helyett Zsuzsi személyijébe időben bejegyezzék, hogy állandó lakos a címen, hogy a polgári házasságkötésre még december elsején sor kerüljön, s hogy a szilvesztert már az új otthonban a MAFC csapatának meghívott tagjaival ünnepeljék, bízva abban, hogy a gondviselés a továbbiakban is a tenyerén hordozza őket.

Az azóta eltelt 70 év történései ismerében elmondható, így történt. Egyrészt Judik Zoltán a sporttechnológiára specializálódva országos hírnevet szerzett magának: a tornatermektől a csarnokokig 180 sportlétesítmény dicséri a tudását, közreműködött többek között a budapesti Tüskecsarnok, a Ludovika Aréna multifunkcionális csarnoka, Skardelli György mérnökcsapatának tagjaként a Puskás Aréna eredeti terveinek létrehozásában, valamint az MVM Dome projektjében. Másrészt felesége, három gyereke, kilenc unokája, tizenöt dédunokája társaságában ünnepelte májusban a 93. születésnapját – fia, Judik Béla, veje, Misek Csaba is magyar bajnok, válogatott kosárlabdázó volt, unokája, Misek Levente évekig erősítette a MAFC-ot, dédunokái közül Barnabás a TFSE-ben játszik, az U14-es válogatott Bertalan a MAFC-ban.

 (A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. október 17-i lapszámában jelent meg.)