TALÁLATOK A(Z) NS-publicisztika CÍMKÉRE

ALAPVONAL. Nem hiába mondta 2016-ban az egyébként építésznek tanuló akkori Barca-középpályás Ivan Rakitic, hogy megítélése szerint a futballpálya legnagyobb tervezőmérnökének, egyszersmind a sport Antoni Gaudíjának csapattársát, Lionel Messit tartja.

ALAPVONAL. Manapság ellenben már akkor is nemzeti ünnepnapokat, azaz inkább -heteket tartanánk, ha összejönne az ötös kvalifikáció. Ezzel ugyanis felülmúlnánk a modern idők 2004-es, athéni rekordját, amikor és ahol a pólósok és a kézilabdázók duplázásának köszönhetően négy csapatunk vágott neki a játékoknak.

ALAPVONAL. A férfiaknál már megszoktuk, hogy nincs kinek szurkolni, legutóbb Kriston Zsolt indulhatott 1988-ban. A nőknél viszont földindulással ér fel a mostani helyzet: történelmi pillanathoz érkeztünk, sorozatban 52 Európa Top 12-re/16-ra került sor úgy, hogy mindig volt magyar női résztvevő, most viszont sehol senki.

ALAPVONAL. Na de hogy olyan kiváló futballisták, mint Harry Kane, Luka Modric, Mohamed Szalah vagy Gigi Donnarumma úgy érezzék, a mögöttünk hagyott választási időszakban Messi volt a legjobb, az baj. Vagy azért, mert nem olvasták el a versenykiírást, és megszokásból szavaztak, vagy olyan mértékű a nemtörődömség, ami az egész The Best létjogosultságát is megkérdőjelezi.

ALAPVONAL. Ez az esztendő híján van a holt idénynek, nincs uborkaszezon, kizárólag főszezon. A két alappillér természetesen a párizsi olimpia és a németországi labdarúgó Európa-bajnokság, megspékelve vizes vb-vel és atlétikai Eb-vel, hazai rendezésű világversenyekkel, meg minden mással.

ALAPVONAL. Befolyásolhatják-e a sportoló koncentrációját, szellemi integritását, összességében a szereplését a közösségi felületeken közzétett vélemények, a rájuk érkező reakciók? Az olimpiai részvételt kiharcoló versenyző szellemi acélossága a többség számára magától értetődő adottság, lelkileg törékeny alkat aligha tudott volna megküzdeni azzal a tömény stresszel, ellenséges ítéletekkel, balszerencsés fordulatokkal, amelyek a legtöbb bajnokaspiráns esetében szinte törvényszerűen felbukkannak.

ALAPVONAL. Ha már az Év sportolója gála kritizálóinál tartunk, egyesek a végeredmény miatt »ellengála« szervezésébe fognának, mondván, a sportújságírók nem látnak tovább a futballpályáknál. Vélik mindezt akkor is, amikor a labdarúgás évtizedeken át még csak jelöltet sem tudott állítani. Természetes, hogy vitázunk a végeredményről, s addig jó, amíg ez ily sok embert megmozgat. Megjegyzem, az én szavazataim sem egyeznek a győztesek személyét illetően, de ettől még a végső sorrend legitimitása nekem megkérdőjelezhetetlen.

ALAPVONAL. Mit hoz a jövő, nem tudhatom, de akármi is lesz, a futballisták kiszolgáltatottsága tovább nő. Leginkább a terhelés miatt, hiszen senkit sem érdekel az íróasztalok mögött, hogy az emberi szervezetnek korlátai lehetnek. Még azt sem mondom, hogy a pénz a legfontosabb, pontosabban csak annyiban, hogy fajsúlyos jelenlét nélkül egy klub sem tervezhet növekvő bevételt – fogalmazok árnyaltan.

ALAPVONAL. Szurkoló ennél többet nem adhat, és azt hiszem, sportoló ennél többet nem kaphat. Kifutsz az arénába, rád ömlik a lelátó érzelemzuhataga, körbetekintesz és azt látod, hogy ötvenezren kíváncsiak rád, csak érted jöttek, vagy éppen minden tizedik honfitársad miattad repülte át fél Európát, hogy veled legyen.

ALAPVONAL. A legkevésbé sem szeretnék moralizálni, de azért nem hallgatom el, hogy vannak szempontok, amelyekhez vélhetően addig ragaszkodom, míg arra mandátumot kapok a legfelsőbb fórumtól. Változatlanul rokonszenves az a klub és játékos, amely/aki nem a pillanatnyi érdek által vezérelve, néhány százezer, rövid távon bezsebelhető euróért szerződtet/szerződik.

ALAPVONAL. A legnagyobb – akár a sport nemesebb szándékait is fenyegető, ma már legyűrő – veszélynek ezt látom én. Mert a fogyasztás mindenekfölöttiségét valló parancs könyörtelensége mindig a közvetlen holnapot, esetleg holnaputánt, az arra való figyelem totalitását célozza meg, a sportimádó lelket is ez tartja egyre inkább remegésben, egykor volt – alapvetően normális, lelket gazdagító –, az örömre váró áhítatát az új idő csapdájába csalva.

ALAPVONAL. Ha az 1960-as évek végi gondolatmenetet olvassuk, furcsa érzésünk támadhat: manapság, amikor a szélsőségesen elüzletiesedett futballiparágban már a Bajnokok Ligája és a formálódó Európai Szuperliga háborúzik egymással a szétroncsolt nemzeti bajnokságok torz bizniszváltozatai fölött, be kell látnunk, Pasolini több mint fél évszázados próféciája beteljesedett.

ALAPVONAL. Nincs ellenemre, hogy hasonlóan összegezhessünk 2024 végén is. Tudom, hat évtized alatt sokat változott a világ, meg minek örökké a múltat bolygatni. Bolygatni nem is kell, de egyáltalán nem árt tudni, mi volt.

ALAPVONAL. Ami még roppant fontos: a magyar átoknak is mondott önbizalomhiánnyal szemben Szoboszlai pozitív szemlélettel áll a játékhoz. Idősebbként emlékszem, nemegyszer zabszemmel a hátsó felünkben vártunk egy-egy sorsdöntőnek ítélt mérkőzést – ezzel szemben Dominik optimista, nem teherként éli meg a meccseket, hanem élményként, örömforrásként.

ALAPVONAL. Mintha nem is a harmadik évezredben volnánk, a kommunikáció és informatika olykor már bántóan magas fokán – a nemzetközi és az európai szövetség vezérei nagyjából úgy élik az életüket, mint két indián törzs az Amazonas mentén, amelyeknek halvány sejtelmük sincs egymásról és a tőlük függetlenül létező világról sem.

ALAPVONAL. A másik kérdés persze, hogy a néző/vevő olykor bizony karcosan kritikus igazsága kinyilváníttatik a lelátóról, olykor kórussá összeállva, valóban nem szabad, sőt tilos átlépni bizonyos mezsgyét. Ez a játék ugyanis nem határok nélküli. Vannak írott és íratlan szabályok ott, a nézőtéren is, de a határvonalak egyikét-másikát, úgy tűnik, máshol húzza meg klubvezető, játékos és szurkoló.

ALAPVONAL. Littler a következő húsz évben, tehát 36 éves korára 40 millió fonttal lesz gazdagabb – csak a támogatóknak, nem pedig a játékának köszönhetően. Egyelőre hat számjegyű szponzorációs bevételekre számíthat, de amint nagykorú lesz, becserkészhetik a sokkal több pénzzel kecsegtető fogadóirodák és alkoholt forgalmazó cégek is.

ALAPVONAL. Azóta is az jár a fejemben, vajon hogyan kellene viszonyulnunk a hasonló helyzetbe kerülő hajdani példaképeinkhez, büszkeségeinkhez – végeredményben saját emlékeinkhez –: a romló egészségi állapot iránti visszafogottsággal, tisztelettel, vagy annak demonstrálásával, hogy most is fogjuk a kezüket, nemcsak sikereik csúcsán kapaszkodtunk beléjük. Jó lenne, ha még egyszer, vagy múló sportdicsőségük, földi létük során először eszünkbe jutnának.

ALAPVONAL. Az én generációm éppen ezért tudja igazán értékelni a jelen sikereit: több mint három évtized sóvárgása, már-már hiábavaló reménykedése után a mi életünkben ez az aranykor. Az, hogy egymás után a harmadik Európa-bajnokságról tudósíthatom idén a magyar válogatott szereplését, olyan csoda, ami 2013-ban az amszterdami „nyócegy” idején elképzelhetetlennek tűnt.

ALAPVONAL. A Nemzeti Sport a névmagyarosítás mellett volt, a Sporthírlap ellene. Így aztán – Dénes Tamás futballtörténész plasztikus példáját idézve – amikor a válogatott 1931. április 12-én a Hungária úton Európa-kupa-mérkőzésen 6:2-re legyőzte Svájcot, a Nemzeti Sport összeállítása ez volt: Huba – Dudás, Mándi – Laky, Kompóti, Lázár – Táncos, Avar, Kalmár, Vörös, P. Szabó. Ugyanez a Sporthírlapban: Huber – Dudás, Mandl – Laky, Kléber, Lázár – Táncos, Auer, Kalmár, Spitz, P. Szabó.