Hadi Attila: A Spartathlon olyan élményt nyújtott, amit sosem felejtek el

– Elérte a célját, harminc órán belül teljesítette a világ egyik legnehezebb futóversenyét, a Spartathlont: elégedett? 
– Nem teljesen – mondta a Csupasportnak Hadi Attila. – Sajnos begörcsölt a combom, ami százhatvan kilométertől kezdve eléggé hátráltatott a mozgásban. A gyúrók sem tudták kimasszírozni, ha ez nem jön közbe, jobb időeredményt értem volna el. Azonban az utolsó tíz kilométeren már ez sem érdekelt, csak az volt előttem, hogy huszonkilenc órán belül beérjek.

– Ezt is beleszámítva milyen volt a kétszáznegyvenhat kilométer?
– A rajtnál nagy volt a tömeg, ráadásul hátulról indultam, így kellett négy kilométer, mire a mezőny elejére tudtam verekedni magam. Ott összefutottam Mórocza Andreával, akivel egészen negyvenkét kilométerig mentünk együtt. Aztán a frissítőpontnál ő gyorsabban továbbment, én pedig egy kicsit elidőztem ott. Százhúsz kilométerig nagyon jó tempóban tudtam haladni, bár meleg volt, de ez engem nem zavart, estére pedig megérkezett a lehűlés és az eső. A gyors hőmérséklet-csökkenés miatt sokan kihűltek, voltak olyanok, akiket kórházba kellett szállítani. Szerencsére engem nem igazán hátráltatott, amikor úgy láttam, hogy alábbhagyott az eső, akkor segítőim unszolására átöltöztem, de öt perc múlva megint elkezdett esni, s csak az utolsó tíz kilométeren maradt abba. Nemcsak a célba érkezés, hanem mind a kétszáznegyvenhat kilométer elképesztő flow-ban telt. A helyiek nagyon szeretik ezt a versenyt, rengetegen szurkoltak és segítettek – még éjjel is –, Spártában, a célra fordulva pedig gyerekek futottak és kerékpároztak mellettünk a végéig. A Spartathlon olyan élményt nyújtott, amit sosem felejtek el.

– Egyáltalán nem zökkentette ki az erős lehűlés?
– Mivel folyamatosan, már több mint 620 napja mindennap futok, így minden időjárási körülményt megszoktam már. Voltam kint esőben, hóban, fagyban, jégben, szélben, világosban és sötétben is. Minden rendben ment, nem hátráltatott különösebben a lehűlés, amikor teljesen át voltam ázva, a segítőim gyorsan rám adták az esőkabátot és mentem is tovább. Természetesen előkerült az ősi jól bevált esővédő is, azaz a kukás zsák, amely ismét remekül bevált, hiszen az alatta lévő vizes ruhám felmelegedett. Hogy mi volt a legnagyobb nehézség? Mentálisan feldolgozni, hogy mi lehet a combommal, miért nem múlik el a görcs, hiszen a frissítésem megfelelően működik. A problémán a felülemelkedést nagyban segítette a családtagjaim folyamatos biztatása, akik még az éjszaka folyamán is szurkoltak. 
 

– Amikor rákerestem a nevére, ezt írta ki az internet: Hadi Attila alezredes, az „MH Vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár Központi Rendeltetésű Szervek Huszárezred” előkészítő törzsének parancsnoka. A katonaság mellett mennyire nehéz beiktatni a mindennapokban a futást? Illetve, ha jól láttam, a befutóképeket, egyenruhában volt Leonidász szobránál.
– A befutó után a sátorba kisebb pánikot keltettem azzal, hogy elkezdtem felhúzni a katonai egyenruhámat… A célba érkezést követően néhány percre megfigyelésre a sátorban kellett maradni, a kísérőim pedig behozták a ruhát, az öltözés közben pedig az egészségügyi részleget vezető orvosnő aggódva kérdezte, miért öltözöm át, mit is akarok. Egy kis időbe telt, amíg megértettük vele, hogy katona vagyok, és az uniformisomban is szeretnék fotózkodni. Vicces volt, mert amint megjelentem Leonidász király szobra előtt egyenruhában és elkezdtünk fotózni, a többiek abbahagyták a beérkező futók fényképezését, és mindenki engem kapott lencsevégre. Talán nem mindennap látnak ilyet Spárta főterén… A honvédségnél rengetegen gratuláltak a Spartathlon-teljesítéshez, és szeretném megköszönni, hogy rendre támogatnak a futásban. Reggelente érkezem a laktanyába, majd úgy, hogy ne menjen a munka rovására, elvégzem az edzést. Mi, katonák, szerencsések vagyunk, ugyanis napi egy óra kötelező testnevelésünk van, ami jót tesz az állománynak. Ezt a lehetőséget mindenkinek ki kell használni, így a megfelelő fizikai állapotot fent tudjuk tartani. Egyébként egy NATO-beosztásból hazaérkezve kezdtem el futni, mivel azt mondták, negyvenesztendősen már öreg vagyok a nagypályás futballhoz, így jött képbe a futás. Rájöttem, hogy a terep és a hosszútávfutás jön be nekem legjobban, így ebbe az irányba indultam el. Bár a terepfutás nekem jobban fekszik, mint az aszfalt, az elmúlt négy esztendőben három egyéni Ultrabalaton-teljesítésem volt, a tavalyival kvalifikáltam magam egyenes ágon a Spartathlonra. Egyébként Görögországban a két kísérőm is katonatársam volt, s ahhoz képest, hogy ez volt nekik is az első ilyen alkalom, nagyszerűen megoldották a feladatukat. Tökéletesen alakult a frissítésem. Hetvennégy frissítőpontot tartalmazott a pálya, nekem pedig egy óra és tizenegy perc volt az állásidőm, ami nagyon jónak számít, hiszen átlagban nem töltöttem egy percet a pontokon. 

– Nézünk egy kicsit előre: visszatér még a Spartathlonra?
– Bevallom őszintén, bennem van a kérdés, mi lenne akkor, ha mindenféle probléma nélkül tudnék végigmenni… Habár nem egyszerű kijutni, de tervben van a visszatérés. Ahogy szokták mondani, addig kell ütni a vasast, amíg meleg…