Kétszáz kilométert robot üzemmódban futott a Spartathlonon

Negyedik helyen végzett a hölgyek között, közel volt a dobogó: félig tele vagy félig üres a pohár?

Nehéz kérdés, ugyanis a negyedik hely számomra a legrosszabb, de a Spartathlon más szemszögbe helyezi ezt a pozíciót – mondta a Nemzeti Sportnak Császár-Szabó Veronika. – Nagyon jót futottam, remek időeredményt értem el, ráadásul először vettem részt ezen a versenyen, így egyáltalán nem volt ott a fejemben a dobogó vagy a közelsége. Előzetesen annyit szerettem volna, hogy ne használjam ki teljesen a szintidőt, körülbelül harminc és harminchárom óra közé lőttem be magam, de az álom a harminc órán belüli teljesítés volt. Százharminc-száznegyven kilométer körül jelezték a kísérőim, hogy körülbelül a tizedik helyen futok, és ezt követően százhatvan kilométertől kezdtem el több helyet is javítani. 

Volt olyan pont, amikor reálisnak érezte a dobogót?

A Spartan Race-es múltamból kiindulva úgy vagyok vele, hogy minden verseny a rajttól a célig tart, bárkivel bármi történhet – főleg egy ilyen hosszú távú futamon. Nagyon motiváltan haladtam a negyedik helyen, s habár az utolsó tíz kilométerre négy-öt kilométeren belülre kerültem a harmadikhoz képest, már nem tudtam megelőzni. Így sem bánkódom, elégedett vagyok. 

Említette, hogy a végén még előzni is tudott – milyennek ítéli a futását?

Az volt a tervem, hogy százhúsz-százharminc kilométerig hatperces átlagtempó alatt maradjak, s utána belefér egy kis lassulás. Szerencsére ez bejött, jó érzés volt a táv felénél mért tizenkét órás idő. Jó ütemben haladtam, a végén nem én gyorsítottam, inkább azt mondanám, hogy kevésbé fáradtam el, mint a többiek – ezért tudtam még előzni a hajrában. Annak külön örültem, hogy a hegy nem okozott problémát, lefelé jó tempóban jöttem el, és az utána lévő sík maratonit is végigfutottam. Ez kulcsfontosságúnak bizonyult. Egyébként kétszáz kilométerig végig futottam, szinte semmit sem sétálva. Csak mentem előre, a segítőim azzal viccelődtek, hogy robot üzemmódba váltottam.

Mi jelentette a legnagyobb nehézséget?

Az eső és a hideg. Nagyon nem szeretem ezt a fajta időjárást, nekem abszolút komfortzónán kívül van. Mentálisan nehéz volt kezelni, hogy ne kerüljek bele egyfajta negatív spirálba, el kellett fogadnom, hogy rossz az idő, így kell megoldani. A teljesítésemben száz százalékig hittem, de azt előre nem tudtam, hogy milyen állapotban leszek érzelmileg, ugyanis a verseny előtt elveszítettem néhány fontos embert és állatot, de végül ebből erőt tudtam meríteni. 

Milyen érzés volt beérni a célba, és megérinteni Leonidász király szobrát?

Felemelő. A bekötőúton sok biciklis gyerek fogadott, s ahogy mentem előre, egyre nagyobb lett a tömeg és a hangzavar. Az emberek ünnepeltek az utcán, alig hittem a szememnek. A célban nagyon meghatódtam, hiszen nagyszerűen sikerült a verseny, amelyre hosszú hónapokig készültem. Jó volt látni a magyar csapatot, az edzőmet és a férjemet, akik fantasztikus segítői munkát végeztek ezen a hosszú úton. Büszkeséggel töltött el a magyar zászlóval befutni. Ezt sosem felejtem el.

Lesz következő Spartathlonja?

Egyértelműen. Augusztusban az egyik barátnőmmel biciklivel letekertük a pályát, már ott mondtam neki, hogy ez be fog szippantani, és lesz még több is. A rajtban, futás közben és most is ezt érzem. Beleszerettem Görögországba és a Spartathlonba, vissza akarok térni, időt szeretnék javítani, és akár dobogós helyet szerezni. Viszont jövőre más terveim vannak, szóval a mostani terveim alapján két év múlva vennék részt ismét ezen a nagyszerű eseményen.

Fotók: Spartathlon Magyar Csapat