Psziché – Deák Zsigmond jegyzete

A szem a lélek tükre. A kancsal szem a lélek görbe tükre. Ezt a közepes poént jó sok évvel ezelőtt olvastam egy vicclapban, s csak azért említem, mert most valamiféle görbe (zseb)tükröt tartanék a sport szereplői elé ebben a témában. Noha lélekkel, azaz pszichével rendelkezünk mi, emberek, még nem feltétlenül van szükségünk pszichológusra, azt hiszem, ez világos és tényszerű. Ebből kiindulva nyilván a sportolók körében is hasonló a helyzet, akad, aki így tudja magából kihozni a maximumot, s akad, akinek nincs ilyesmire szüksége.

Manapság, amikor az élsport gyakorlatilag minden tudományágból, szakterületről mélyen merítve termeli ki a maga tökéletes gépezeteit, sztárjait, semmiképpen se vessük el a lélekbúvári segítséget.

Általános szabályt azonban hiba lenne felállítani, hiszen mindenre és annak az ellenkezőjére is sorolhatnánk példákat. Tapasztalatom szerint – s ebben megerősített a labdarúgó NB I-ben a kiesés elkerüléséért zajló harc kapcsán megszólaltatott szakember – az egyéni sportágak versenyzői számára nagyobb eséllyel tud segíteni a pszichológus. Itt ugyanis a lényegét tekintve tényleg csak magára számíthat a (sport)ember, s bizony előfordul, hogy ez a puttony túl nehéz neki. Különösen olyan „lelkizős” sportágakban, mint például a sportlövészet, amely olimpiai, világ- és Európa-bajnokunk, Igaly Diána meghatározása szerint idegi-technikai sport, s az győz, aki az adott pillanatban a legjobban összpontosít, higgadt, magabiztos, és minden mást kizár az életéből arra az időre.

Egy csapatsportoló mindezt értelemszerűen nem teheti meg, hiszen ha minden mást kizárna, a csapatjáték lényege veszne el. Éppen ezért tudtam megérteni Cseh Sándort, a Szolnok pólósainak edzőjét, amikor tavaly úgy döntött, nem veszi igénybe mentális szakember segítségét.

„A vízilabda olyan sport, amelyben a legjobb pszichológus maga a játékos és a társai” – indokolt. Az eredmény? BL-diadal, bajnoki cím, kupagyőzelem. S valóban, nincs az a pszichológus, aki helyettesíteni, modellezni tudná a csapaton belüli kohéziót, az egyéni és a közös felelősség ideális arányú megteremtését.

Megértem, ha egy sportpszichológus fontosnak tartja a munkáját (mindenki így van ezzel), s ezért is kalapot emelek Nagy Sándor előtt, aki azt mondja, most már késő lenne szakember segítségét kérni a kiesési küzdelem okozta stressz elviselése érdekében. Marad tehát az érintett gárdák számára a Cseh-féle tételt a medencéből a gyepre adaptálni, világ- helyett magyar szinten. No meg imádkozni.