Beton kell a jéghez

Az 1869 decemberében alakult Budapesti Korcsolyázó Egylet (BKE) vezető testületének első feladatként jégpályáról kellett gondoskodnia, így esett a választás a Városligeti-tóra. Hosszas utánajárást követően sikerült kisajtolni a fővárostól az engedélyt, hogy a tó egy kis részét díjtalanul használhassa a klub, és még decemberben saját erőforrásból felépítette az első „csarnokot”, amely valójában egy kétszobás faházikó volt. Már csak az időjárás „bólintására” kellett várni, végül 1870. január 20-án jött el az első csúszás ideje.

Az első szezonban 17, a másodikban 44, a harmadikban 68 napon nyithatott ki a jégpálya, a negyedik évadban azonban becsukta a kaput az enyhe tél, egyetlen napot sem engedélyezett a korcsolyázni vágyóknak. Ezt követően 28 idény futott le (köztük négy olyan akadt, amelyben húsz napnál kevesebbszer lehetett jégre menni), hogy aztán 1901–1902-ben ismét a legszelídebb arcát mutassa a leghidegebb évszak.

Érdekesség, hogy két évvel korábban, 1900 januárjában értekezett a korcsolyasportról a Herkules, a cikk szerzője többek között a jégkészítés problémáját ecsetelte:  „Első kelléke a jégpályakészítésnek, hogy a talaj a lehető legvízszintesebb és legsűrűbb legyen, erre nézve pedig legjobb, ha a tért beton- vagy aszfaltréteg­gel vonjuk be, de ennek költségeit nálunk még kevés egylet bírja meg. Ezért a legajánlatosabb az agyagréteget erősen ledöngöltetni, vagy hengereztetni. Még jobb lesz a pálya, ha az agyagréteget még ki is téglázhatjuk.”

A BKE vezetőit már régóta aggasztotta, hogy a fagyok későn állnak be, a szigorúbb teleket gyakran követik enyhébbek, és már az 1880-as évek közepén a megoldáson gondolkodtak. Felvetődött, hogy leapasztják a tó vizét (akkoriban a két métert is meghaladta!), vagy feltöltik a medret – a hatás mindkét esetben ugyanaz: alacsonyabb vízállásnál gyorsabb a jégképződés. Az egyeztetések során kiderült, közegészségügyi okok miatt a lecsapolást nem engedné a főváros, a tófenék jégpálya céljára használt részének feltöltése, vízhatlan fallal történő körülzárása pedig drágasága miatt nem volt keresztülvihető. Miután kiváló adottságai miatt a Városligeti-tavat nem akarta elhagyni a klub, mentőötletként vetődött fel egy kisegítőpálya létesítése, amelyhez persze terület kellett, mégpedig a közelben. A lobbizás újra célhoz vezetett, a főváros jó 10 ezer négyzetmétert bocsátott a BKE rendelkezésére a Stefánia úttól jobbra, és a mesterséges pálya (alapja a Herkules-cikkben emlegetett döngölt agyagréteg volt) a favázas csarnokkal 1887 októberére el is készült. Az 1901–1902-es szezont azonban ez sem tudta megmenteni.

„Az elmúlt éjszakákon, hogy a fagypontra szállott le a hőmérő, a városligeti Stefánia-uti jégpályán 3 cm vastag jégkéreg kép­ződött és van remény, hogy deczember első napjaiban korcsolyázni lehet majd” – írta az 1901. november 28-i Magyarország. Az 1902. január 4-i számban már elhagyatott városligeti jégpályáról cikkezett a lap, de még reménykedett a szerző, például abba kapaszkodva, hogy 1884–1885-ben is csak január 21-én kezdődhetett el a korcsolyázás. „Enyhe időjárás uralkodik csaknem egész Közép-Európában és így most, midőn főszezonnak kellene lenni, csaknem mindenütt szünetel a korcsolyázás. Nálunk, hol jégképződés egyáltalán nem volt, persze meg sem kezdődött” – konstatálta január 12-én a Sport-Világ, amely két hét múltán arról tájékoztatott, hogy a kedvezőtlen időjárás miatt a január 28–29-re kiírt gyors- és műkorcsolya-bajnokságot bizonytalan időre elhalasztották, valamint a február 2-re kiírt nemzetközi viadalt egy héttel későbbre tették. Aztán már nem volt hová tenni őket, így 1902-ben nem avattak magyar bajnokot a két korcsolyaműfajban.

Olyannyira nagy hiányérzet maradt a hoppon maradt egyesületi tagokban, hogy kérvényezték tagdíjuk, szekrénybérleti és korcsolyaletétdíjuk visszafizetését. A választmány március 21-i ülésén foglalkozott az üggyel és arra jutott, hogy az alapszabályra szerint nem követelhetők és nem fizethetők vissza a tagdíjak, a szekrénybérleti és korcsolya­letétdíjakat illetőleg pedig méltányosságból úgy határozott, hogy ha az ilyen jeggyel rendelkezők 1902. október 31-ig jelentkeznek, az 1901–1902-re érvényes jegyeket az 1902–1903-as idényre érvényes hasonszőrű jegyekre cserélik.

Az elmaradt korcsolyaévad ismét gondolkodóba ejtette a BKE vezetőit, akik azért is dolgozták fel nehezen a csapást, mert a budapestinél is kedvezőtlenebb időjárás ellenére Bécsben 20-30 napon át korcsolyáztak. Nem véletlenül: ott a pályák többsége betonfenékkel épült, amelyen „öntözéssel még a legkisebb fagy mellett is néhány óra alatt könnyen megterem a jég”. Vagyis újra terítékre került a mederfeltöltés kérdése.

Kézenfekvőnek tűnt a mesterséges pálya kibetonozása, ám érdekellentétek miatt ez nem valósulhatott meg. Egy belügyminiszteri leirat felhívta rá a főváros figyelmét, hogy „a városligeti mesterséges korcsolyapálya területe, melyet a tanulóifjúság játszótérül használ, tavasszal a rajta megálló víz, az ott képződő sár és nyirkosság miatt, nyáron és ősszel pedig a felverődő nagy por miatt az ifjúság egészségére komoly ártalmat képezhet”, egyúttal felkérte az illetékes fővárosi hatóságot, hogy szüntesse meg a problémát. Ez csak úgy volt lehetséges, ha a tömött, vízhatlan agyagréteget lejtősre alakítják, hogy akadálytalanul lefolyhasson a víz – ami viszont nem felelt volna meg a jégkészítés követelményeinek, merthogy ahhoz vízszintes talaj szükségeltetik.

A betonpályákat és elkészítési módjukat Bécsben huzamosabb ideig tanulmányozó BKE-igazgató, Zsigmondy Géza 1902 tavaszán benyújtotta klubja javaslatát, amelynek alapja a következő volt: „A jelenlegi mesterséges jégpálya területének bajai gyökeresen csak úgy orvosolhatók, ha a székesfőváros a terület feletti szabad rendelkezési jogát visszanyeri, ennélfogva legczélszerűbb volna a városligeti tó medrének egy részét feltölteni és betonoztatni, vagyis a tó medrében készíteni egy mesterséges jégpályát, mely a Stefánia-uti kis jégpályát helyettesítené. A feltöltendő és betonozandó terület czéljára a tónak azt a részét kívánja az egylet, mely az Andrássy-ut meghosszabbításában fekvő híd és a korcsolyacsarnok közepe közt terül el.”

Nem volt egyszerű menet, mert a középítési bizottság előbb határozottan ellenezte és visszadobta a tervet, de végül sikerült eloszlatni az aggodalmakat, például ami a háborítatlan csónakázást illeti. A fővárosi regattaegylet nyilatkozatát is csatolták, amely szerint a csónakot „az evező lapátnak a puha talajba való bemélyesztésével megállítani veszélyes, mert a csónakot a felbillenésnek teszi ki. A csónakot sokkal czélszerűbben lehet a lapátnak a betonon való végigcsúsztatása folytán előálló súrlódás által megállítani.”

A betonozási munkát 1902 szep­temberében kezdték és október végére meg is lettek vele, így megszületett a 8000 négyzetméteres mesterséges pálya (a természetes pálya 26 000 négyzetmétert tett ki). Két év múlva már az egész tómeder kibetonozásának gondolatával játszottak el, az elképzelés 1907-ben meg is született, október 31-én elfogadta a BKE választmánya, alig egy hónap múltán a főváros is rábólintott. A munkálatok 1908 tavaszán indultak el, a híd és az állatkert közötti résszel július közepére, a Vajdahunyad vár előtti mederrel október végére készültek el.

A tó rendezési tervét Zsigmondy igazgató készítette, ő volt a nagyszabású munka indítványozója, vezetője – és lelke.