Tanárokból diákok – Szűcs Miklós jegyzete

Biztos vagyok abban, hogy a korosztályomból sokakkal közös élményünk, amikor 1979. április 30-án reggel a rádióban hallgattuk Vass István Zoltán közvetítését a phenjani asztalitenisz csapat-világbajnokság döntőjéről. A szokottnál korábban kellett kelni, hogy az időeltolódás miatt élőben hallgassam és közben magam elé képzeljem, ahogyan a Jónyer István, Klampár Tibor, Gergely Gábor hármas tönkreveri a legyőzhetetlennek hitt Kínát. A következő hetekben az iskolai szünetekben szaladtunk a pinceklubban felállított asztalhoz, hogy újra meg újra lejátsszuk a döntőt, némi nehézséget csak az okozott, hogy egyikünk sem akart kínai lenni.

ingpongnagyhatalom voltunk akkoriban, mégpedig a sportág történetében sokadszor. Igaz, akadtak annál eredményesebb időszakaink is, elsősorban a 22-szeres világelső Barna Viktor és társai idején a második világháború előtt, az ötvenes években a kilencszeres világbajnok Sidó Ferenc fémjelezte generáció is fénylőn csillogott, majd jött a hetvenes években a világverő Jónyer, Klampár, Gergely trió.

Azon a negyvennégy évvel ezelőtti tavaszi reggelen eszembe sem jutott, hogy a következő évtizedek világbajnokságain fokozatosan bár, de egyre hátrább csúszunk, nem egészen öt évtizeddel később pedig majd ott tartunk, hogy minden egyes megnyert mérkőzésnek örülni kell – márpedig a szombaton elkezdődött durbani vb-n (is) ez a helyzet.

Miként a 2–3. oldalon olvasható összeállításunkból kiderül, hosszú folyamat vezetett idáig, az ázsiaiak megjelenésétől a szabályok és az ütőborítás anyagának változásán, az új országok megjelenésén át a nemzetközi szövetség felzárkóztató programjáig sok minden dolgozott a magyar asztalitenisz ellen. A külső tényezők negatív hatása elvitathatatlan, de magunkat csapnánk be, ha kizárólag ebben keresnénk a visszaesés okait. A magyar asztalitenisznek sokszor éppen önmaga a legnagyobb ellensége, a belső viszályok, a gyengülő utánpótlás-nevelés, a példaképek hiánya, a sokszor nem megfelelő kommunikáció ugyanilyen fontos szerepet játszanak a nagyhatalmi státusz elvesztésében. Közben pedig azt látjuk, már nemcsak Kína és az ázsiaiak, nemcsak a gazdagabb európai országok, hanem az ebben a sportágban korábban „nem létező” brazilok, Puerto Ricó-iak, nigériaiak, egyiptomiak, thaiföldiek, indiaiak, törökök, luxemburgiak – és még sorolhatnám – is előznek.

Semmi kétség, az asztalitenisz világsport lett, ma már nincs a földnek olyan eldugott zuga, ahol ne pingpongoznának, így aztán fel kell kötnünk a gatyát, ha ebben az őrült versenyfutásban talpon szeretnénk maradni – legalább ennyi maradjon, ha már a régi tanítómesteri szerepünk visszaszerzésére belátható időn belül nincs esélyünk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!