Öttusa: Mindent a helyére tett – Maracskó Tibor 75 éves

– Szülővárosában, Székesfehérváron jóban volt Kű Lajossal, Tieber Lászlóval,
a grundon együtt futballoztak, ön védett.
– Meg Nagy Jánossal, aki a Videotonban később Nagy III-ként lett ismert, és Szabó Károly is velünk játszott. Ez a hatvanas évek elején volt, az utcák-terek bajnokságán. Akkor persze egyikük sem volt ismert, csak később lettek azok.

– Hogyan lett ebből öttusa?

– Egyszerűen: télen nem tartottak futball­edzéseket, a testnevelő tanárom pedig elvitt az uszodába. Ez 1960-ban történt. Ahogy úsztam, a mellettem lévő sávban a háromtusázók edzettek, az öltözőben ment a duma, mikor mennek lőni meg futni. Nagyon megtetszett, közéjük akartam tartozni. Jól is ment, 1963-ban már nyertem háromtusaversenyt. Mi több, Balczó András jött Fehérvárra élménybeszámolót tartani – csapatban 1960-ban Rómában már olimpiai bajnok lett –, és mondta, hallja, van két-három tehetséges srác. Ezt magamra vettem... Viccen kívül: beszippantott a sportág.

– Milyen volt a Csepelben évekig Balczó András mellett edzeni?
– Kivételes lehetőség! Tíz év van közöttünk. Mondanom sem kell, próbáltuk mindenben utánozni, annyit edzeni, mint ő, persze nem lehetett. Cirka húsz évig voltunk együtt, nekem is a „főnök”, Benedek Ferenc volt az edzőm. Nagyon büszke vagyok rá, hogy Balczó a barátjának tekint. Ám az egyik legnagyobb élményem vele kapcsolatban a Küldetés című film volt, amelyben a világról alkotott nézeteit fejtette ki. A Puskin moziban láttam, már a stáblista is lepergett, amikor az emberek felálltak, és elénekelték a Himnuszt. Nem csodálom, hogy a hetvenes években hamar levették a műsorról...

–Kiválóan futott és úszott, ez adottság vagy edzettség kérdése?
–Elsősorban adottság, de nyilván az edzettség is számított.

–Mi volt a lyukas száma?
– A lövészet.

– Amolyan világfiként egy meglehetősen edzésigényes sportágat választott.
– Nem mondanám, hogy világfi lettem volna, a többi stimmel.

– Eljárt a Kertészeti Egyetem Klubjába, gyakran mutatkozott színészek társaságában.
– A KEK este tizenegykor bezárt, utána nem indultam bele az éjszakába, s általában nem a versenyidőszakban jártunk. Ami a színészeket illeti: öttusázóként kaszkadőrködtünk, szinte mindenkit ismertünk a filmforgatásokról, ráadásul a Művész SK teniszpályái a margitszigeti uszoda mellett voltak, a rendszeresen játszó Basilides Zoltán vagy Tahi Tóth László mindig átjött hozzánk. Mi, öttusázók velük ellentétben kevésbé voltunk ismertek. S még valami: noha fizikailag kihoztam magamból a maximumot, sosem estem össze látványosan a futás után a célban, ez nem az én műfajom volt. Inkább mosolyogtam, még az edzőm előtt sem hagytam el magam.

– Melyik eredményét tartja a legjobbnak?
– A mexikóvárosi vébé csapataranyát és a moszkvai olimpiai ezüstöt.

– Pedig utóbbi után azt mondta, majd az eredményhirdetést követően nyilatkozik, s közben dühében a füvet rugdosta... Aztán nem mondott semmit.
– Ennyi év távlatából maradjunk annyiban, Anatolij Sztarosztyint és Pavel Lednyevet úgy kellett „összekanalazni” a futás után, késett is az eredményhirdetés...

– Van hiányérzete, hogy nem lett olimpiai bajnok? Az 1979-es budapesti vébén meg csapatban hét ponttal maradtunk le az aranyról...
– Vagy például a moszkvai vébén egyéniben éppen lemaradtam a dobogóról... Volt, hogy egy-egy verseny után ideig óráig bosszankodtam, de amikor abbahagytam, mindent a helyére tettem. Álmomban sem jött elő, mi lett volna, ha... Nagyon sok pozitív élmény ért, ezt raktároztam el.

– Évről évre januárban az öttusázók disznóvágása már-már közéleti esemény. Mikor kezdődött?
– Huszonkét éve. A korábban szintén öttusázó Pajor Gáborral egy üvegipari kft.-t vezetünk. Valaki felajánlott egy fél disznót, töprengtünk, mihez kezdjünk vele a szentendrei telephelyünkön, aztán jött a disznóvágás ötlete. Az utóbbi években már cirka százan vagyunk egy-egy alkalommal, nemcsak öttusázók, korábbi futballisták is, mint Détári Lajos vagy Esterházy Márton.

– Kevesen tudják, szinte misszió­szerűen támogatja a külhoni magyarságot. Mióta?
Még élt a néprajzkutató Kallós Zoltán, találkoztunk Erdélyben, beszélgettünk, úgy éreztem, amiben tudok, segítek. Azt szoktam mondani, vittük, visszük, amit kértek, kérnek.