Délibáb ’84 – Csisztu Zsuzsa jegyzete

Álltam a gerendán, 1984-et írtunk. Egy, az olimpiai felkészülés hajrájához igazított, brutálisan kemény májusi nap volt, sajgott a talpam a gerenda kemény „ütéseitől”, nagyjából a harmincadik szaltómra készültem, amikor egyszer csak megszólalt a tatai edzőtábor hangosbeszélője. Szinte mozdulat közben, majdnem a levegőben hagytam abba a gyakorlást a magyar női tornászválogatott tagjaival együtt. Előbb valaki megkopogtatta a mikrofont, majd egy érdes hang szinte szenvtelen nyugalommal bemondta a pályafutást kettétörő kegyetlen mondatot: „…és hazánk, csatlakozva a baráti Szovjetunióhoz, távol marad a Los Angeles-i olimpia küzdelmeitől, így sportolóink nem vesznek részt a soron következő nyári olimpián”.

Máig beleborzongok abba, ahogy az összes tornásztársnőmmel együtt az edzést félbehagyva kiszakadt belőlünk a vigasztalhatatlan sírás. Tíz év munkája lett oda hirtelen. Sokan voltunk, akik akkor kicsit belehaltunk a nagypolitika otromba és könyörtelen packázásába: ahogy egy szempillantás alatt az élsport világától oly távol eső politikai bábjáték marionettfiguráivá lettünk. Az én bánatom, a mi bánatunk, mármint a generációmhoz tartozók összecsuklása talán eltörpül azokéhoz képest, akiknek ez pályafutásuk utolsó olimpiája lehetett volna. Nekem még megadatott később Szöul! Viszont hányan, de hányan voltak a magyar olimpiai csapat tagjai közül, akik Los Angelesre időzítették életük formáját, és szinte a markukban volt már az érem?! Évtizedek óta keltek hajnalban és edzettek napi hat-nyolc órát mindazért, ami egyszer csak délibábként elillanó tüneménnyé vált, ami a legeslegnagyobb álmuk volt, s ami egy pályafutás méltó záróakkordja lehetett volna nekik/nekünk, magyaroknak és a szocialista blokkban ezreknek.

Emlékszem, metszően fájt, hogy többhetes, kínkeserves romániai edzőtáborozás után hiába dőltünk jobbra és balra a fáradtságtól a román női tornászválogatott tagjaival együtt, mi itthon maradtunk, ellenben ők kiutazhattak, és „agyonnyerték magukat” Los Angelesben, élükön a magyar Szabó Katival.

Sajnos déja vu érzetem van újra, ha a világban zajló háborúkról, a sportolókat érintő veszélyekről vagy szankciós folyamatokról hallok manapság. Pedig őszintén hittem, hogy tanultunk a hibákból, hogy megértettük: a sport igazi egyetemes erénye abban mutatkozhatna meg, hogy a politikai döntéshozók a játékteret, ahol a sportoló a valós teljesítményéről tehet tanúbizonyságot, soha többé nem teszik ki háborús csatározásoknak.

Mert sokan vagyunk, aki láttuk, tudjuk, megéltük, hogy milyen az. És köszönjük, de ebből többet nem kérünk!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!