Csodák csodája: a magyar olimpiatörténet legnagyobb pillanatai – 2. rész, Csik Ferenc
2. CSIK FERENC
1936. augusztus 9., Berlin
(A férfi 100 m gyorsúszás döntője)
Pluhár István a rádióban így közvetített a 100 gyors döntőjéről: „Összefolyó, szörnyű hangvihar kíséri a hét úszó utolsó húsz méterét. A német, az amerikai kiáltás belevegyül a magyar szóba, s mikor az utolsó tíz méter öldöklő végküzdelmére indul a hét versenyző, mintha az egész nézőtér csak Csik nevét kiáltaná. A német Fischer, a két amerikai már nem szólhat bele többé a verseny sorsába, egyedül a magyar fiú harcol a három japánnal. – Feri!… Feri!… Gyere, gyere! Még azt a pár csapást! Nem is a szánk, hanem a szívünk kiáltoz. Kavarog, zeng, zúg a nézőtér, mint ahogy lelkünkben az izgalom láza, szívünkben a győzelemért való gyötrődés kínja vergődik. Csik keze a medence falára csapódik, de ott van már a japáné is…”
Csik Ferenc a favorit japánok, amerikaiak és németek előtt csapott célba elsőként 57.6-os idővel, és ezzel Hajós Alfréd és Halmay Zoltán után harmadik (és mindmáig utolsó) magyarként nyerte meg olimpián a királyszámot, a 100 gyorsot.
Berlini győzelme után lényegre törően így nyilatkozott: „A világ legboldogabb embere voltam és maradok most egy jó darabig!”
A sorozat korábbi részei:
1. rész: Hajós Alfréd
