Mindig a maximumra törekedett a 70 éves Varga Károly

„A magyar olimpiai bajnokok klubja szervezett egy összejövetelt a minap, kimondottan azért, hogy megünnepeljék a kerek évfordulósokat. Berki Krisztiántól Török Ferencig, negyventől kilencvenig együtt voltunk. Mondtam is Ferinek, hogy részben neki köszönhetem a moszkvai aranyat, mert véletlenül a labdával együtt a lábamat is kirúgta…”     

A hetvenéves sportlövő, Varga Károly minden szavából, minden gesztusából árad az életvidámság. Az 1980-as moszkvai olimpián sem csinált nagy ügyet abból, hogy focizás közben eltört a keze. Azért persze tartott tőle, hogy ilyen előzmények után nem szerepel jól, de ez csak még jobban motiválta, hogy kihozza magából a legtöbbet. Nem véletlen, hogy amikor az indulás előtt arról kérdezték, hány olimpiai pontot várhatnak tőle, inkább köreredményt mondott: 597-et. Alulbecsülte.

„ Az első olimpiai válogató előtt fél hétkor találkoztunk a Marczibányi téren. Az edzőm megnézte a sportorvosi könyvemet, aztán visszatette a zsákomra. A Zágrábi úti lőtéren volt a verseny, már bepakoltam a lőállásba, amikor jött a bíró ellenőrizni, de sehol sem találtam a könyvet. Jelezte, ha a sorozat végéig előkerül, érvényes az eredményem, mire az edzőm azt mondta, hogy belefér a kétórás lőidőbe, ha elmegyek érte. Bepattantam a taxiba, irány a Marczibányi, ott volt a pad alatt. A versenyen egy órám még maradt, befeküdtem, lőttem, második lettem.”     

1972-ben kezdett el a lövészettel foglalkozni a Magyar Honvédelmi Szövetségben, mellette műszerészként dolgozott. 1976-ban országos bajnokságot nyert, majd Miskolcra került:
„Én voltam az első magyar sportlövő, akit eladtak. Egy üveg konyakért…”      

Munkahelyén csináltak egy diagnosztikai rendszert a katonaságnak, amely a különböző életfunkciók kezelését segítette. Varga a pulzusával foglalkozott, elvégre versenyzés közben az izgalomtól hevesebben dobogott a szíve, ezáltal ugrált a puskája. Naponta dolgozott a műszerrel, minden apró részletre figyelt.
„ Edzésen szinte egyáltalán nem lőttem fekvőt, csak térdelőt és állót. Miért lőttem volna? Hát az jól ment…” – emlékezett vissza, hozzátéve, hogy bár fekvőben lett olimpiai bajnok, rengeteg különböző számot kipróbált. Újításokat is kitalált, volt, hogy lövésenként mindig másik lőállásba feküdt be, máskor hétkilós sütést állított be az edzésen. Feszegette a határait, előfordult, hogy aranyéremmel a nyakában bosszankodott, mert pontosan tudta, hogy a kilenceseinél mit rontott el.

„ Moszkvában sem szálltam fel elégedetten a buszra – ecsetelte Varga, aki a verseny végén úgy tudta, 598 kört lőtt. – Nem az eredménnyel volt bajom, hanem azzal, hogy kétszer is túlcéloztam. Gyakran mondják, hogy fújd ki a levegőt és úgy lőj, de ez badarság. Ha nem lövöd el a megfelelő pillanatban, elkezd összemenni a tüdőd, felfelé mozdul el a cső, két lövésemnél is ez történt. Mindkettőt megkaliberezték, az előbbit nem adták meg tízesnek, az utóbbit igen.”     

Varga Károly annak tudatában ült a buszon, hogy az 598-cal lecsúszott a dobogóról.      
„Amikor a negyvenedik lövés után kijöttem a lőállásból, a túloldalon tapsoltak. Na, mondom, valaki hatszázat lőtt… Nyugtattam magam, hogy semmi sincs veszve, csináltam tovább a dolgomat, mire jött az ötvenhetedik lövés, amit kilencesnek éreztem. Mérges voltam magamra, de mintha leöntöttek volna egy vödör hideg vízzel, a végén három belső tízest lőttem. Aztán átöltöztem melegítőbe, már indultunk volna vissza a szállásra, amikor jött utánam Gosztola Tibi, hogy én nyertem. Először azt hittem, hogy szórakozik, de addig-addig mondogatta, hogy fogtam a táskámat és leszálltam.”     

Elérzékenyült, amikor meglátta, hogy az 57. lövése is tízes volt, így 599 körrel megnyerte az olimpiát. Három évvel később a hagyományos plzeni versenyen lőtt 600-at is, de azt is csak utólag tudta meg, az egyik lövésénél egy darázs zavarta, ezért azt hitte, legjobb esetben is a nyolcasba ment a lőszer. Az étkezőből visszatérve a többiek mondták neki az eredményét, a hibátlan sorozatokat ugyanis pirossal írták ki a zöld táblára, amiből Varga színtévesztőként messziről semmit sem látott.

A nyolcvanas években még szerepelt néhány világversenyen, de utána sem szakadt el a sportlövészettől, Németországban és az Egyesült Államokban is szerzett tapasztalatot. Elvégezte a Testnevelési Főiskolán az edzői szakot és a Rendőrtiszti Főiskolát, a Budapesti Rendészeti Sportegyesület lövészszakosztályának vezetőjeként a mai napig részese a sportág körforgásának. Immár fél évszázada rendszeresen vadászik a Bakonyban, ráadásul húsz éve vadászterületen lakik, ott építkezett.

„ A japán mondás úgy tartja, ha kész a házad, akkor meghaltál. Tényleg mindig van vele teendő… Nagy a család, van egy fiam, két lányom, emellett két kétlábú unokám és nyolc »négylábú unokám« – mondta tréfásan. – Tudom, hogy már nem sokáig tudok lőni, a szemem sem olyan jó, letérdelni is nehezebb, de a vadászat kortalan: amíg el tudok kúszni a lesig, eszem ágában sincs abbahagyni!”