A tekesport él és élni akar – Mohay Gábor publicisztikája
ÜNNEPELT NÉHÁNY HETE a magyar tekesport, az ausztriai Schwazban megrendezett utánpótlás- és felnőtt-világbajnokságról értékes érmek és helyezések mellett három világbajnoki címet értek el a gurítós sportág képviselői: Hári Boglárka és Sáfrány Anita női párosban, Hári Boglárka egyéni összetettben végzett az élen, míg a férfi U23-as mezőnyben Várvölgyi Milán szerezte meg az elsőséget. A magyar együttes eredményei alapján harmadik lett a nemzetek rangsorában a háromhetes küzdelemsorozatban, amelyen számos világrekord született. Mindezek alapján a külső szemlélő nehezen képzelheti el azt, hogy a valamikori kugliból átalakuló, erőt, fizikai és szellemi állóképességet, technikai képzettséget igénylő sportág az útkeresés időszakát éli egy – nem túlzás – feje tetejére állt piramisban.
A sportág 1934 óta működik hazánkban szervezett keretek között. A falusi kocsmák bogárhátú kuglipályáit kezdték felváltani a második világégés utáni időszak vállalati törekvései, a „szocialista építés” időszakában rengeteg gyár, üzem tartotta fontosnak a politikai céloknak megfelelő tömegsport támogatását, kétsávos tekepályák létesítésével. A „hosszúnadrágos” versenyzést felváltotta a más játékokban is használatos sportöltözék. Gomba módra szaporodtak az iker tekepályák, a hazaiaknak előnyt jelentő bitumenest lassan felváltotta az egyenlőbb feltételeket megteremtő műanyag borítás. Valódi nevelőműhelyek alakultak ki, például a zalai olajmezők környékéről csapatnyi fiatal találta meg a tekézésben élete kitörési pontját. Feleslegessé váltak a bábuállító gyerekek, széles körben terjedt az automatizálás, amelynek csúcsán gyakorlatilag készre gyártott, szinte tökéletesen egyenes felületek állnak rendelkezésre, a hozzá tartozó minden részletre kiterjedő digitális kijelzőrendszerrel. Az utóbbi jóformán csak a tekézők aktuális vérnyomását nem méri, minden szükséges egyebet igen, lényegében felváltva a hagyományos, még az egyes dobások találatait összeadó versenybírókat. Ennek a történelmi fejlődésnek gyakorlatilag a félidejére, a hetvenes–nyolcvanas évekre tehető a magyar tekesport csúcskorszaka.
Mind a női, mind a férfiszakág egymás után szállította a világbajnoki aranyérmeket, Kristyán Zsuzsa, Kovácsné Grampsch Ágota és Csányi Béla, valamint a válogatottak ritka sikersorozata szinte példaként állította más sportok képviselői elé a tekecsarnokok élenjáróit. Mégpedig a világ sportjának abban a külső körülményekkel megbirkózni nem tudó időszakában, amelyet a moszkvai és a Los Angeles-i olimpia bojkottja fejezett ki leginkább. A világszerte kevesebb országban űzött, kilencbábus tekézés a korábbinál jóval nagyobb megbecsülésnek örvendett hazánkban, szereplői kezdtek álmodozni az olimpiai részvételről: hiába, hiszen a sokkal jobban elterjedt, nagyobb tömegek által művelt, a rövidebb játszmái következtében tévéközvetítésekre alkalmasabb tízbábus bowling sem került fel az ötkarikás játékok programjába. Szó se róla, az európai tekések mindent elkövettek a fejlődésért, a túlságosan hosszú idejű, egyénenként kétszáz dobást visszavették százhúszra, beiktatva az olyan rövidebb és érdeklődésre számot tartó versenyszámokat, mint a sprint vagy a tandem. Áttörést azonban ez sem hozott, mindezekkel együtt is a tekesport versenyrendszere mind távolabbra került a médiától. Nálunk jóval a látványsportok mögött, meglehetősen szerény körülmények között él, jobbára a közösségi médiában jelezve az eseményeket, híreket, eredményeket, így a sikereket is.
Lapunk a két világbajnoki címet fotóval a hírrovatában közölte. Annak idején a Népsportban nemcsak a heti első osztályú forduló eredményei, csapatonkénti kiemelkedő egyéni eredményei voltak olvashatók, helyet kaptak az NB II-es eredmények is, benne a hét legjobbjainak neveivel. Az 1988-as budapesti világbajnokságról naponta közvetített a televízió, Komlósi Gábor kommentátornak e sorok írója igyekezett szakértő segítséget adni, és készült még összefoglaló két év múltán, az innsbrucki játékok idején is. Nem sejtve a rendszerváltozás után a sportágat sújtó legnagyobb változásokat, a kisebb-nagyobb vállalatok, gyárak eltűnésével együtt a tekecsarnokok leépülését. Csak Győrben megszűnt nagyjából kéttucatnyi pályatest, amelyeken annak előtte szervezett körülmények között rendszeres üzemi bajnokságokat rendeztek, a vagongyárban például húsz fölötti üzemrész csapatainak részvételével. Csoda-e, hogy az akkortájt nagyjából hétezerre tehető igazolt versenyzői létszám mára gyakorlatilag a harmadára esett vissza? A hazai bajnoki találkozók iránti korábbi élénk érdeklődés a klubtársak, rokonok jelenlétére korlátozódott. A legjobbak külföldi klubokba igazoltak, életvitelszerű berendezkedésükhöz olykor munkát is vállalva. Az itthon maradó kiválóságok pedig igyekeztek – olykor többszöri klubváltással – ott szerepelni, ahol létezett a tekesportra áldozó vállalati szponzor.
Mert kiválóságok azért léteznek. A sportszeretet, a sportolók sokszor önmaguknak bizonyítási vágya sem engedte elsorvadni a tekézést, noha a csapatok száma is lényegesen csökkent. A női Szuperligát nyolc klub alkotja, s ha új alakulna, rögtön a legmagasabb osztályban indulhatna. Akadt megyeszékhely, ahol választási csatározás részeként a hagyományokra építve próbálták új klubba tömöríteni a tekeversenysportot, a kezdeményezés persze a választásokat követően közel sem a várt eredményeket hozta. Egy-egy vármegyei közösségen belül széthúzás, személyi ellentétek rontják az alkotó légkört. A pénztelenség mellett a pályahiány is lényeges meghatározó tényező, a meglévőket pedig alig-alig veszik igénybe térítés ellenében munkahelyi közösségek, pedig ezekből a megmozdulásokból kerülhetnének ki kedvet kapva a jövő versenyzői. Nem könnyű a fiatalokat sem megnyerni a tekézésnek. Győrben néhány éve önkormányzati támogatással sikerült elérni, hogy a mindennapos testnevelés részeként nyolcszáz végzős általános vagy kezdő középiskolás részére több turnusban bemutató programokat szervezzenek. Összesen tíz fiatalt sikerült kiválasztani, közülük négy elkezdte a játékot, egyetlenegyet sikerült leigazolni, aki azóta egyetemi tanulmányai miatt abbahagyta a versenyzést…
És mégis… A sportág önfenntartó ereje ez ideig sikerrel akadályozta meg a vészhelyzetet. Vezetősége tavaly rendezett sikeres világversenyt Székesfehérváron, a női és a férfiválogatott dobogós helyezésével. Előtérbe került az utánpótlás versenyeztetésének fontossága, a túlélés legfőbb zálogának tekintve. Erre a legékesebb bizonyítékok a legutóbbi világbajnokságon a fiatalok által szállított érmek, rekordok. Akik a megváltozott technikai feltételek miatt szinte valamennyien a régebbieknél erőteljesebben gurítják ki a két kiló nyolcvan dekás golyót, jobban terhelve ezzel térdüket, vállukat, gerincüket. A meglehetősen kiegyenlített erőviszonyok közepette a felnőttek sem maradnak le a rivális országok csapataitól. Készülnek, sokszor más sportágaknál szerényebb körülmények között, versenyeznek urambocsá!, a saját munkahelyi szabadságuk terhére. Vannak egyéb biztató jelek, tervezik a bajnoki rendszer szélesítését is, akár a megszokott hat játékosnál kisebb csapatokkal, szélesítve a területi rendszerű küzdelmeket. És vannak helységek az országban, amelyekben továbbra is önszerveződéssel, reguláris bajnoki mérkőzéseken hódolhatnak kedvtelésüknek az amatőr tekések. Biztató, hogy létezik olyan támogató iparvállalati tulajdonos, aki azért sem sajnálja az évi néhány millió forintot női klubjától, mert üzlettársai figyelmét is jó irányba terelte a kezdeményezés.
Ennél többet saját erőből nem képes tenni a tekesport társadalma. Más ágazatokhoz hasonlóan azt várja, milyen irányban indul el az új állami sportirányítás. A látványsportok mögött, a jelenleginél csak kicsivel jobb megítélés és nagyobb támogatás nagyságrendekkel növelné a benne élők munkakedvét, s ez nyilván előbb-utóbb – ha nem is a régi mértékben – újabb nemzetközi sikerekben is megnyilvánulna. A tekesport még mindig szépszámú híve egyetlenegyet igyekszik elkerülni: hogy újra a kuglipályák „tömegsportjára” emlékeztessen a teljesen modernizált változata.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
