Vádemelés után: „A gyerekek biztonságát ugyanúgy számon kellene kérni, mint az érmeket”

– Kezdjük a legfontosabbal: meglepte önöket, hogy ismét ilyen eset került a nyilvánosság elé, mint a Gór-Sebestyén Júlia elleni vádemelési ügy?
– Gál Andrea: Élsportolóként egyáltalán nem lep meg. A sport világa is hordozza a múlt örökségeit. Azt azonban fontos látni, hogy nem egyetlen sportág vagy egyetlen ország problémájáról beszélünk. A versenysport egészét érinti, különösen azokat a területeket, amelyeken a felnőtt edző és a kiskorú sportoló nagyon sok időt tölt együtt. Kutatásaink alapján egzakt módon tudjuk mondani, hogy a jelenség ott van a magyar sportban különböző formákban.
– Lénárt Ágota: A nemzetközi tapasztalatok is ezt mutatják. A közelmúltban a sportpszichológiai kongresszusokon is rengeteget foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Egyre több szülő, sportoló és szakember mondja ki: „a sport ilyen” megközelítés többé nem elfogadható válasz. A világban egyszerre zajlik nagyon erős felismerési folyamat és szisztematikus szakmai munka a negatív jelenségek megelőzésére, kiküszöbölésére.

– Mi változott ahhoz képest, ahogyan mi annak idején az államszocialista rendszerben sportoltunk?
– L. Á.: Talán a legfontosabb, hogy ma már sok szülő úgy gondolkodik: „Én ezt elviseltem, de a gyerekemmel ne csinálják!” Ez óriási szemléletbeli változás.
– G. A.: Sokáig olyan belső konszenzus élt a sportban, hogy az eredményesség mindent igazol. Ha valaki bajnok lett, utólag azt mondtuk: mindegy, milyen áron, de megérte. Azokra viszont ritkábban gondolunk, akik ugyanazt a bánásmódot kapták, szenvedtek, de nem lettek bajnokok. Ők eltűnnek a statisztikából, miközben ugyanúgy elszenvedték a káros hatásokat.

„Az, hogy engem is így edzettek, nem lehet érv”

– Talán az egyik legnehezebben megváltoztatható mondat az, hogy „engem is így edzettek, mégis bajnok lettem”.
–  L. Á.: Pontosan. Ez nagyon erős öröklött minta. Ha valaki azt gondolja, hogy vele is így bántak, ő is kibírta, és még bajnok is lett, könnyen arra jut, hogy ez működő módszer. Így viszont ugyanaz a minta megy tovább generációról generációra. Ennek megtörése nagyon nehéz, mert ahhoz nemcsak tanulni, hanem változni is kell.
– G. A.: A sportban közben továbbra is roppant erős az eredménykényszer. Már Los Angeles felé haladva csak azt halljuk, hány érem várható. Ahhoz, hogy egy szervezet támogatást és elismerést kapjon, eredményeket kell produkálnia. Ezért sokszor mindenki tudja, hogy vannak problémák, de hallgatnak róluk, mert félnek attól, hogy a változtatás az eredményesség rovására menne. Éppen ezt a szemléletet kell átalakítani: az is legyen eredmény, hogy a gyerekek nem hullanak ki a sportból, hogy jó a munkakörnyezet, hogy nincs indokolatlan versenyzői lemorzsolódás és hogy nincs safeguarding-probléma. A szervezeteknek erről ugyanúgy be kellene számolniuk, ahogyan az érmek és helyezések számáról.

„A fiatalok mást érzékelnek, mint az edzők”

– Önök több mint nyolcszázhatvan edző bevonásával is végeztek kutatást. Mi volt a legfontosabb tanulság?
–  G. A.: Az egyik elgondolkodtató eredmény az volt, hogy az edzők és a fiatalok nagyon másképpen érzékelik ugyanazokat a helyzeteket. A fizikai bántalmazás gyakorisága a kutatásunk alapján csökkenőben van, de az érzelmi bántalmazás továbbra is gyakori. És a fiatalok lényegesen magasabb arányban számolnak be érzelmi bántalmazásról, mint ahogy azt az edzők érzékelik. Ez azt jelenti, hogy ami a gyereknek bántalmazás, azt az edző sokszor nem is gondolja annak, vagy természetes viselkedésnek véli.
– L. Á.: És nem csak az számít, hogy az adott pillanatban mit él át a gyerek. Az is, hogy milyen mintát kap. Ha egy gyerek azt tanulja meg, hogy konfliktust agresszióval kell rendezni, ezt később ő is továbbadhatja. Ezért különösen veszélyes, amikor egy bántalmazó edzői minta generációkon keresztül öröklődik.

„Nem kell megütni valakit ahhoz, hogy bántalmazás történjen”

– A fizikai bántalmazás és a nyoma sokszor elég egyértelmű. De mi történik a lelki abuzálással?
–  G. A.: Sokszor éppen az a baj, hogy bizonyos helyzeteket nem azonosítunk bántalmazásként. Egy megalázó gesztus, egy odadobott tárgy, például egy versenyzőhöz vágott élvédő, egy-egy olyan mondat, amelyet az edző talán jelentéktelennek gondol, a gyereknek szörnyű élmény lehet. Nem feltétlenül maga a fizikai fájdalom a lényeg, hanem az, hogy a gyerek megalázó helyzetbe került. És lehet, hogy emiatt másnap már nem akar edzésre menni.
–  L. Á.: Ugyanakkor azt is fontos tisztázni, hogy a sportban vannak veszélyhelyzetek. Az edzőnek adott esetben érintenie kell a sportolót, meg kell fognia, meg kell állítania, vagy fizikailag kell segítenie egy mozdulatot. Nem lehet minden érintést bántalmazásnak tekinteni. A safeguarding éppen azért fontos, mert meg kell tanítani, hol vannak a határok és milyen körülmények között jogszerű, szükséges és szakmailag indokolt egy beavatkozás.
– G. A.: A tornasportban például az edzői asszisztálás életet menthet – ha az edző nem fogja meg a tornászt, súlyos tragédia történhet. S az is lényeges, hogy milyen korosztályról beszélünk, és arra is léteznek protokollok, hogy ezt hogyan közöljük jó előre a versenyzővel az ő érdekében. De például voltak olyan fiatal edzők, akik azért jöttek haza Angliából, mert ott jelezték, hogy nem lehet a sportolóhoz érni, és így nem tudtak tanítani, nyilván ez a másik véglet.

„A safeguarding nem egyszerűen gyermekvédelem”

–  Önök következetesen safeguardingról beszélnek. Mit jelent ez pontosan?
– G. A.: A safeguarding több mint a gyermekvédelem. A gyermekvédelem elsősorban a már kialakult veszélyeztető helyzetekre reagál. A safeguardingnak viszont erős preventív, megelőző oldala van: olyan környezetet kell létrehozni, amelyben kisebb az esélye, hogy egyáltalán kialakuljon bántalmazó élethelyzet. Ehhez szemléletváltás kell, és nemcsak az edzőktől, hanem minden szereplőtől, vagyis ebben csak akkor lehet fejlődést elérni, ha szülőtől az edzőkön át a sportvezetőkig és a jogszabályalkotókig mindenki tesz érte.
– L. Á.: És a jólét, az úgynevezett well-being is része ennek. Nem arról van szó, hogy ezentúl ne akarjunk élsportolót nevelni, vagy ne legyenek magas elvárásaink. A határokat feszegetni kell a sportban, különben nem születnek kiemelkedő eredmények. A kérdés az, milyen módszerekkel feszegetjük a határokat, és meg kell értenünk, hogy az ma már mítosz, hogy ezt csak kegyetlen módszerekkel és lelki vagy fizikai sérüléseket okozva lehet.

„A 2024 óta kötelező képzés jó kezdet, de önmagában kevés”

– Magyarországon 2024. július 1-jétől a sporttörvény részeként kötelezővé vált a 18 év alattiakkal dolgozó edzők és sportszakemberek számára az ilyen irányú továbbképzés. Elég ez?
– G. A.: Örültünk annak, hogy ez bekerült a jogszabályba, mert ezzel elindult a gyakorlati munka is. A szabály szerint a tizennyolc év alatti sportolókat felkészítő sportszakembereknek évente részt kell venniük a gyermekekkel való bánásmóddal, illetve a gyermekekkel és szülőkkel való kommunikációval kapcsolatos továbbképzésen. De a szabályozás a jelenlegi formájában sajnos túl laza. Nem volt világos, hogy ki képezhet, milyen tananyag alapján, milyen hosszú legyen a képzés, és ki ellenőrzi, hogy valóban megtörtént-e, illetve megfelelő szintű volt-e. Olyan is előfordult, hogy egy A4-es papírra néhány mondatot leírtak, az edző aláírta, és ezt tekintették képzésnek. Ez nem lehet a cél, ez nem fog változást hozni.

– Vagyis nem a papír a lényeg, hanem a mögötte lévő tudás?
– G. A.: Pontosan. Angliában például a kiskorúakkal dolgozó edzőknek safe­guarding-igazolvánnyal kell rendelkezniük – hasonló súlyú dokumentum ez, mint nálunk az erkölcsi bizonyítvány. Nálunk viszont sokáig az volt a kérdés, hogy legyen-e egy papír, egy pecsét vagy egy aláírás. Nekünk viszont az a fontos, hogy valódi tudás legyen mögötte, és a tizennyolc év alatti sportolókkal foglalkozó szakemberek olyan útmutatást kapjanak és sokszor olyan kérdésekben is, amire nem is gondolnának.

„Ne kerülhessen ki az egyetemről olyan sportszakember, aki nem kapott safeguardingképzést”

– Hol kell tehát elkezdeni a változtatást?
– G. A.: Véleményünk szerint a Testnevelési Egyetemnek óriási felelőssége van. Nem kerülhet ki úgy edző, testnevelő tanár vagy gyermekekkel dolgozó sportszakember, hogy nem tanult gyermek- és szakembervédelemről, illetve safeguardingról. A TF-en már korábban is volt áldozatvédelemmel, áldozatsegítéssel foglalkozó kurzus, 2022 óta pedig működik a Gyermek- és szakembervédelem kutatócsoportunk. A kutatás mellett a gyakorlati tudás átadását is fontosnak tartjuk.
– L. Á.: És nem csak az edzőkről kell beszélnünk. A sportpszichológusok képzésében is nagyobb hangsúlyt kell kapnia a területnek. A sportpszichológus sokszor olyan komplex esetekkel találkozik, amelyhez jogász, orvos, pszichológus, sportvezető és más szakember együttműködése szükséges.

„A szülőt és a gyereket is fel kell készíteni arra, hogy felismerje a határt”

– Jól értem, hogy nem csupán a szakembereket kell képezni?
– L. Á.: A gyerekeket, a szülőket, az edzőket, a sportszakembereket és a sportvezetőket is! Volt olyan esetünk, amikor a sportoló maga mondta az edzőnek: „Ön most abuzál engem.” Az edző pedig megdöbbent, hogy a gyerek honnan ismeri ezt a fogalmat. Ez nagyon fontos: a gyereknek is tudnia kell, mi az, ami már nem fér bele. A szülőknek pedig szintén tudniuk kell, miért káros bizonyos bánásmód. Nem fogadhatjuk el azt a gondolkodást, hogy „ha ettől lesz eredményes, akkor hadd csinálja”. Szülőként is van felelősségünk.

„A szakembert is meg kell védeni”

– Létezik ugyanakkor egy kényes pont: miközben a gyermekek biztonsága az első, a tisztességesen dolgozó szakembert is meg kell védeni a hamis vagy rosszhiszemű vádaktól.
– G. A.: Ez nagyon fontos része a safe­guardingnak. A gyermek- és szakembervédelemnek két oldala van. Az ártatlan, tisztességesen dolgozó szakembert is meg kell védeni. A kutatás és a gyakorlati tapasztalataink alapján vannak olyan helyzetek, amikor egy szülő azért tesz panaszt vagy hamis vád alapján feljelentést, mert az edző nem úgy szerepelteti a gyermekét, ahogy ő szeretné. Ezért kell világos protokoll. Nem az a megoldás, hogy vagy automatikusan a gyereknek hiszünk, vagy automatikusan az edzőnek. Hanem az, hogy minden esetet megfelelő eljárásrend alapján, szakmailag és jogilag korrekt módon vizsgálunk ki.

„A sportban nincs helye a tabusításnak”

– Ehhez viszont transzparencia kell, világos és mindenkinek érthető viszonyok.
– L. Á.: Igen. A tabusítás az egyik legnagyobb probléma. Aki ilyen helyzetbe kerül, azt nagyon gyakran bűnbakká teszik. Ez pedig további súlyos pszichés terhet jelent a sportolónak.
– G. A.: Nem azt mondjuk, hogy minden esetet ellenőrzés nélkül nyilvánosságra kell hozni. A jogállami garanciákat természetesen meg kell tartani. De a rendszernek transzparensnek kell lennie abban, hogy vannak szabályai, vizsgálati protokolljai, szankciói és ellenőrzési mechanizmusai. Külföldön találunk erre példát: az Egyesült Államokban például nyilvánosan elérhető olyan adatbázis, amely több ezer edző esetében tartalmazza, milyen sportágban dolgozott, milyen szankciót kapott, mennyi időre tiltották el és miért.

„Miért csak az érmekkel számolunk el?”

– Önök szerint a sportirányításnak is másképpen kellene mérnie ezek alapján a teljesítményt?
– G. A.: Feltétlenül. Ha csak azt kérdezzük egy szervezettől, hogy hány érmet nyert, akkor természetesen minden energiáját erre fogja fordítani. Mi azt mondjuk: legyen ugyanúgy fontos adat, hogy mennyi gyerek marad meg a sportágban, mennyi morzsolódik le, milyen az edzői fluktuáció, milyen munkakörnyezetben dolgoznak és volt-e safe­guardinggal kapcsolatos probléma. A gyermekek biztonságát ugyanúgy számon kell kérni, mint az eredményességet.

„Ehhez központi akarat és világos jogszabály kell”

– Milyen felelősséggel kapcsolódhatnak bele a remélt változás folyamatába a szereplők, vagyis akár az egyetem, a sportági szövetségek, a klubok vagy a sportirányítás?
– G. A.: Minden szereplőre szükség van a szemléletváltáshoz, de a rendszer működéséhez központi akarat is szükséges. A külföldi példák alapján kétszintű modellt tartanánk működőképesnek Magyarországon. Az egyik egy – nevezzük így – országos sportolóvédelmi hatóság vagy központi szerv lehetne, amely a rendszer működéséért, a jelzésekért, az információk célba érkezéséért és az ellenőrzésért felelne. Emellett szükség lenne egy nemzeti sportsafeguarding-központra, amely a képzésért, a tudományosan megalapozott és folyamatosan frissülő tananyagért lenne felelős.

– Vagyis a jogszabály önmagában nem elég.
– G. A.: Nem. A jogszabálynak azt is pontosan meg kellene állapítania, hogy ki képezhet, milyen tananyag alapján, milyen kontroll mellett, és milyen feltételekkel dolgozhat valaki kiskorú sportolókkal. Ráadásul létrejöhetne egy új szakmai szerepkör is: a safeguardingreferens, aki a szövetségekben és egyesületekben felelőse lehetne ennek a területnek. A TF-en már most is elindultak olyan képzések, amelyek ezt a tudást mikrotanúsítvány formájában adják át.

 „Nem lehet olyan edző, aki úgy dolgozik gyerekekkel, hogy ezt nem tanulta”

– Ha egy mondatban kellene megfogalmazniuk, mi lenne az első konkrét változás, amit bevezetnének?
– G. A.: Ne dolgozhasson kiskorú sportolókkal olyan sportszakember, aki nem kapott megfelelő safeguardingképzést. De ez nem lehet egy egyszeri, kipipálható tanfolyam. Tudás, kontroll, utánkövetés és világos felelősségi rendszer kell hozzá.
– L. Á.: Én pedig azt tenném hozzá, hogy ne csak a bántalmazás hiányát tekintsük célnak. A sportolónak biztonságban és jól kell éreznie magát akkor is, amikor magas szintű teljesítményt várunk el tőle. A kettő nem zárja ki egymást. Lehet keményen dolgozni úgy is, hogy közben nem alázzuk, nem félemlítjük meg a versenyzőt és nem romboljuk le a sportoló önbecsülését. A norvég példák is azt mutatják, hogy a derűsebb, támogatóbb edzéskörnyezet nem jelenti azt, hogy kevésbé kemény a munka. Persze az is fontos, hogy az eredménykényszer nem írhatja felül az iménti alapelveket.

„A sportolónak nem kell választania az eredmény és a lelki épsége között”   

– Mennyiben lehet nehezebb a jövőben a versenyzők ösztönzése, a bajnoknevelés?
–  L. Á.: Nem az a cél, hogy kevesebb bajnokot neveljünk. Éppen ellenkezőleg. Az a cél, hogy úgy neveljünk bajnokokat, hogy közben ne kelljen tönkretenni egy embert. A sportoló teljesítménye és jólléte ne ellensége legyen egymásnak. A modern sport egyik legfontosabb kérdése éppen az, hogyan lehet a teljesítményhatárokat úgy feszegetni, hogy közben a sportoló emberi biztonsága és méltósága ne sérüljön.
– G. A.: A jelenség messze túlmutat egyetlen ügyön. Éppen ezért jelenleg mi nem arra keressük a választ, hogy egy konkrét esetben mi történt, azt a büntetőeljárás végén meg fogjuk tudni. Viszont az rendkívül fontos, hogy tanulunk-e belőle, és képesek vagyunk-e olyan rendszert létrehozni, amely a következő esetet már meg tudja előzni.