Több mint futball – Thury Gábor jegyzete

Gyakran mondjuk, ne keverjünk politikát a sportba, ám a politika gyakran háborút kavar az életünkbe. Népek, nemzetek között szít óhatatlanul is kibékíthetetlen ellentétet, s egy-egy trauma feldolgozásához akár több ember­öltőnyi idő is kevés. Márpedig az első és a második világháború mind Anglián, mind Németországon mély sebeket ejtett. Noha a megbékélés szándéka kétségtelen, az évtizedes sérelmek, emlékek ott bujkálnak a zsigerekben. Az angol–német labdarúgó Eb-nyolcaddöntő előtt illik erről is beszélni. Kevés az olyan egyéniség, mint a német Bert Trautmann, aki sokat tett a megbékélésért. A kapus a német hadsereg ejtőernyőseként vett részt a második világháborúban, majd angol hadifogoly lett, aztán kérvényezte, hogy ne kelljen hazatérnie, mi több, Nagy-Britanniában telepedett le. A Manchester Cityvel FA-kupa-győztes lett, 2004-ben az angol–német kapcsolatokért tett szolgálataiért megkapta a Brit Birodalom Rendje kitüntetést.

Kivételes példa, azonban számos brit családban szomorúan emlékeznek arra, hogy a Luftwaffe porig bombázta Coventryt, s hogy az angol lakosságnak mennyit kellett nélkülöznie a háborús évek alatt. S szinte magam előtt látom azt a német famíliát, amelyben a férfi felmenők valamelyike Normandiában szénné égett a szövetségesek partra szállása során egy szétlőtt bunkerben.

Kű Lajos mesélte, amikor az 1972-es Eb-negyeddöntőben Bukarestben a magyar válogatott játszott, két férfi és egy hölgy meglátogatta a csapatot, elmondták, Erdélyből jöttek, s a mindenható Isten nevében kérték a fiúkat, győzzenek, mert ha nem, két és fél millió magyarnak nem lesz maradása (2–2 lett, de a harmadik meccsen kiharcoltuk a négy közé jutást). Egy-egy Szovjetunió elleni mérkőzés, szovjet versenyzővel vetélkedés bármely sportágban jóval túlmutatott a sporton. Az 1977-es magyar–szovjet vb-selejtező (2–1) sem csupán a kijutás szempontjából volt fontos, a küzdelem jelképes értelmet kapott: a hazánkban „ideiglenesen” állomásozó hadtestek anyaországa volt az ellenfél, az emberek zöme által nem kedvelt Szovjetunió. A győzelem sokkal többet jelentett pusztán a sportpályán elért sikernél.

A múlt begyógyítja a sebeket, de talán nem teljesen. A pálya szimbolikus tér is egyben, a nemzeti identitásukat bizonyító játékosok küzdőtere labdával, fegyver nélkül, szívvel-lélekkel, időnként túllépve a szabályokon – ez még akkor is igaz, ha manapság a „multikulti” térnyerésével mindkét ország válogatottjában olyanok is rúgják a labdát, akiknek a nemzeti történelem már nem jelent prioritást.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!