A futball börtönében – Somogyi Zsolt jegyzete

Szurkolók tízmilliói irigylik világszerte Cristiano Ronaldót. Felbecsülhetetlen vagyont futballozott össze, azt sem tudja, hány luxusautót tárol hány palota hány gará­zsában, ezernyi emléke lehet, hogy zsúfolt stadionokban fontos meccseket dönt el, díjakat nyer, szóval irigylésre méltó élet. Most nem is a szörnyű családi gyászával hozakodnék elő, a világ minden pénze sem segít, nem vigasztal, ha a gyermeked halva születik – a szívfájdalom még ilyen bankszámlával sem mindig kerülhető el. Az anyagi helyzet persze szuper, a futballpályán átélt örömök sohasem felejthetők, mégsem irigykedem rá. Most különösen nem. És nem feltétlenül azért, mert Svájc ellen a kispadra kényszerült, és azt kellett látnia, nélküle mennyire remekül működik a portugál válogatott – azért érzek együtt vele, mert még azon a nyamvadt kispadon sem lehet igazán önmaga. Mindenhol vezető hír, hogy csak csere lesz, már a buszról úgy száll le, hogy mindenki az arcát fürkészi, kamerákat tolnak az arcába, hogy leleplezzék: duzzog? Megsértődött? A himnuszok alatt a fotósok – ilyet sem nagyon látni – a pályának háttal, csakis őt fényképezték: mi olvasható le az arcáról? Merre néz? Énekel vajon? Azon már meg sem lepődünk, hogy ha mond bármit a mellette ülőnek, ajka elé teszi a kezét (mint oly sokan), mert szájról olvasókat alkalmazva kideríthető, mit mondott. Beteg ez a világ. A média persze felkapta, hogy a 6–1-re megnyert meccs után (a győzelemben semmilyen szerepe sem volt, noha beállt) megköszönte a közönségnek, hogy éltették, a beállítását követelték, de tiszteletlen volt, hogy az öltözőbe sétált, amikor a többiek még a drukkerekkel együtt ünnepelték a továbbjutást.

Csakis azért, mert olyan sok sikert elért, olyan sok győzelemhez segítette klubcsapatát és Portugáliát, csakis azért, mert őt a futballtudása, karrierje miatt a világon mindenki ismeri, arra kell figyelnie, hogy »kellően« örül-e, ha a társa gólt lő?! Mert tudnia kell, lesik, nézik, figyelik, fotózzák minden rezdülését, és ha a cserék közül utolsóként érkezik köszönteni a nála csaknem két évtizeddel fiatalabb gólszerzőt (biztos féltékeny, irigy rá, mert minden ünneplés csak neki jár – olvasni a kommentekben), máris zeng az internet: nem örült eléggé a gólnak! Miért várjuk el tőle, hogy mindig, minden pillanatban tökéletesen viselkedjen? Miért ne lehetne ő is frusztrált, ideges, fáradt, miért nem piszkálhatja nyugodtan az orrát a kispadon, ha épp ahhoz van kedve? Oké, példakép, százmilliók követik, de mégis, nem normális, hogy szinte huszonnégy órában nagyítóval lessük, mit csinál, mit reagál. Irigylésre méltó az élete – kérdés, élheti-e egyáltalán bármikor is nyugodtan.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!