Plusz egy a ráadás – Szűcs András jegyzete

Nincs semmi baj.

Dolgozni kell tovább.

És akkor meglesz.

Rendben, elvileg három a magyar igazság, ám sokszor hozzáteszik, hogy plusz egy a ráadás. Nekünk pont ez a ráadás kell majd, hogy egyszer feljuthassunk a saját pályánkon.

De nem most.

A modern korban – nevezhetjük poszt-Szapporónak is –, 2011-ben és 2013-ban Olaszország ünnepelt az orrunk előtt, miután előbb közvetlenül, utóbb közvetve elütött a feljutástól. A lényünk leges-legmélyéig hatolt mindkettő, akárha a mellkasunkba nyúlva a szívünket tépték volna ki: nyolc-kilencezren bőgtünk kívül és/vagy belül, a tévé előtt meg még többen. A csarnokban piros-fehér-zöldben úszott a lelátó, amelyre a látványelemek füstje telepedett, majd a csalódás és szomorúság, az üresség semmihez sem hasonlítható érzése: hogy nem sikerült a feljutás, megint nem, ráadásul újra a saját pályánkon.

És most sem.

Pedig még az is megtörtént, hogy az imént részletezettek dacára azt kiabáltuk egy BS-beli világbajnokság finisében: „Hajrá, Olaszország!”. Hiszen azért kellett szurkolnunk tegnap, hogy mire a mieink egyáltalán jégre lépnek, az azúrkékek akárhogyan is, de nyerjenek Szlovénia ellen, azon ellenfelükkel szemben, amely a második legnagyobb korszakos riválisunk, amelynek himnuszát sajnos ugyancsak képesek vagyunk eldúdolni, annyiszor kellett meghallgatnunk. Ez is kegyetlen érzés ám: kulturáltan vigyázzban állni és nézni a legyőzőink ünneplését Ljubljanában például – ez is megtörtént 2007-ben, '10-ben és '12-ben… –, miközben legszívesebben a kispárnánkat sírnánk teli, vagy anyukánk, apukánk, szerelmünk védelmező karjaiban zokognánk.

Most is erre vágyhatunk csupán.

Még sincs semmi baj, mert habár jövőre Pozsony és Kassa az elit-világbajnokság helyszíne, azaz nem is kellett volna messzire utazni, 2020-ban Svájc a házigazda, ott pedig szintén otthon vagyunk, ugye.

Az lehet az igazi ráadás.