„Imádtam tornászni és tornát tanítani” – 90 éves Kertész Alice

– Alice néni, emlékszik még, hogy azokban a világháború környéki időkben egyáltalán hogyan lett önből tornász?  
– Véletlenül. Szegények voltak a szüleim, nem tudtak megajándékozni szinte semmivel sem karácsonykor, sem a születésnapomra. És én olyankor mindig azt kértem tőlük, hogy engedjenek tornászni. De a családom akkoriban nem volt valami jó véleménnyel a tornáról, mert amolyan cirkuszi mutatványnak tartotta, ami egyáltalán nem passzolt egy fiatal lányhoz. Viszont annyira szegények voltunk, hogy még cukorra sem telt, és így végül, hogy legyen valami vigaszom, engedtek a kérésemnek.

– Volt esetleg valaki, aki a sportág felé terelte?  
– Igen, az iskolai testnevelő tanárnőm, Érchegyi Rózsi néni állandóan hajtogatta, hogy nekem tornászni kell, mert annyira ügyes vagyok az óráin, olyan mozgékony, erős és ruganyos, hogy el kell mennem tornászni valahova. Fontos a jó szemű szakember, hogy felismerje a tehetségeket, de legalább ennyire fontos, hogy a testnevelő jó órákat, izgalmas foglalkozásokat tartson, mert csak ott derülhet ki, hogy melyik gyerekben mi lakozik. És ha összeállt a kép, akkor persze az is fontos, hogy felkészült szakemberekhez irányítsák a tehetségeket. Nekem ebben szerencsém volt.

– Ön azonnal egy nagyon neves műhely versenyzője lett...  
– Rögtön a Postásba kerültem, két csodálatos szakember, Csillik Margit, vagyis Macus néni és Romák Éva irányítása alá, akik valóban nagyszerű munkát végeztek. Én semmire sem számítottam, mert fogalmam sem volt, mi az a versenytorna. Aztán rögtön az első edzéseken alaposan megleptek azzal, hogy engem, aki nehezen fáradt el, képesek voltak halálosan lefárasztani (nevet). Nagyon szerettem oda járni, és ott is kellett volna maradnom, mert akkor háromszoros vagy ötszörös olimpiai bajnok lettem volna.

– Mit történt, hogy később honvédos lett?  
– A felszabadulás után nagyon szegények voltunk, kilakoltattak minket, nem volt semmink, a Honvéd pedig pénzt ajánlott értem, mert látták ott is, hogy elég tehetséges vagyok. Édesapám belement a klubcserébe, mert annyira nincstelenek voltunk, és a cseréért „jó pénzt” kapott. Velem meg sem beszélték, csak egyik napról a másikra átvittek. Nem is haragudott rám egyik Postás-edző sem, mert tudták, hogy nem tehetek a klubcseréről. A szakmai fejlődésem onnantól másképp alakult, már nem azt a munkát végeztük. Később odakerült a Honvédba Herpich Rezsőné, Vali néni, aki mind itthon, mind külföldön élet-halál ura lett. Tudott hajtani, kiabálni, segíteni a pontozásban és még sok-sok mindenben.

– A hangjából azt érzékelem, hogy nehezen élte meg ezt a klubváltást, miközben azért keveseknek adatott meg ennyi csodálatos siker: olimpiai bajnoki, világbajnoki arany, főiskolai világbajnoki győzelmek, és még sorolhatnám. Melyik trófea a legkedvesebb a szívének?  
– Az, amikor Franciaországban Keleti Ágnest megvertem! Főként persze Korondi Margit és a Keleti Ágnes között volt rivalizálás, de az egy olyan verseny volt, amelyen én nyertem. Hozzá kell tennem, hogy a pontozók nagy része férfi volt, akkor még lehetett ilyen, és a tornában azért akkoriban a csinosság is számított a tornatudás mellett...

– A melbourne-i olimpiai győzelemből mi maradt meg önben?  
– Úgy volt, hogy sérülés miatt nem is indulok, be volt gipszelve a könyököm, amikor megérkeztünk. Kiderült, hogy a tartalék nem tudja a közös gyakorlatot. Akkor Vali néni fogta, levágta a gipszet a kezemről, és zutty, már mentem is a szőnyegre. Ki kellett bírnom, és ráadásul háromszor egymás után kellett megcsinálni a gyakorlatot. A verseny után rohantam be a táborba kezelni és borogatni a karomat.

– Az érem azért, gondolom, kárpótolta a nehézségekért…  
– Nincs meg az érmem.

– Az hogy lehet?  
– A verseny végén elég nagy zűr volt ott a helyszínen, és Vali néni vette át az összes érmet, amiből aztán egy darabot sem kaptunk meg soha. Mindössze egy utánzatot vehettünk át, miután reklamált a tornaszövetség. Az is arany, azt is a széfben tartom, de nagyon sajnálom, hogy így alakult. Az olimpián egyébként korláton ötödik lettem, közlendülettel, ami ugye a mi sportunkban levonással jár. És ne feledjük a könyöksérülésemet, ami szintén nem tett jót a korlátgyakorlásnak. Ha nincs a közlendület, akkor harmadik vagyok.

– Maradt önben hiányérzet?  
– Nem, végül egyáltalán nem. Nekem elég volt, amit elértem, mert egész életemben imádtam tornászni és tornát tanítani. Hiszen később elkezdtem edzősködni, és abban az időben sok öröm ért, mert számos jó tornászt nevelhettem, és persze jó néhány kitűnő testnevelőt is. Ugyanilyen lelkesen képeztem az edzőket, a pontozó és nemzetközi bírókat, mert az sem volt könnyű feladat. Mindegyik tanítványomra büszke voltam, nem csak a menőkre, mert óriási öröm volt nekem is, amikor sikeresen elsajátítottak egy-egy mozdulatot.

– Láthatóan a tornát, a gimnasztikát sosem engedte el, mert amikor legutóbb a Magyar Edzők Társasága ünnepségén találkoztunk, tapasztaltam, hogy remek formában van.  
– Pedig már évekkel ezelőtt megoperálták mindkét csípőmet, legutóbb meg a lábamból szakadt ki egy darab, amikor belerúgtam a kocsi ajtajába. Eddig vezettem, most nagy kérdés, hogy kilencven után megkapom-e még a jogsit, noha egész életemben nem volt egyetlen apróbb balesetem sem – csupán két parkolási bírságot kaptam, de azok sem voltak jogosak. Igen, a mozgás nagyon fontos, most is erősítem a lábaimat, vannak állandó gyakorlataim, amelyeket nem hagyok el. Van 5-6 lépcsőfok a házban, azt legalább 10-15-ször megteszem fel- és lefelé naponta.

– És a naprakészség minden másban? Azt hogyan csinálja?  
– Minden este keresztrejtvényt fejtek, szinte azon alszom el. Nem tévézek, de az interneten – bár nem nagyon értek hozzá – megkeresem, ami érdekel. A tornaversenyeket meg szoktam nézni, és néha bizony, amikor a talajgyakorlatokat nézem, sírni tudnék, annyira hiányzik a szépség és az elegancia a mai női tornából.

– Akkor ebben nem sok örömét leli manapság?  
– A tornát szeretem nézni és ezek a kütyük azért is jók, mert tudom tartani a kapcsolatot Japánban élő lányommal és a családjával. A lányom Zalka Beáta, a férje a hétszeres világbajnok kajakos Fehérvári Vince, és van egy tüneményes kisunokám, a most 11 éves Bendegúz, aki felvette a Zalka nevet, s aki már beszél angolul, japánul és persze magyarul is. A múltkor, amikor itthon volt és rám bízták, hogy felügyeljem a leckeírását, vagyis azt, hogyan kanyarítja a japán írásjeleket, egy bonyolult vonalakból álló rész után megkérdeztem, hogy „ez most a leckéd?” Mire felém fordult és szigorúan így válaszolt: „Nem, nagyi, ez mindössze egy betű!” Szóval receptem az nincs, de bizonyosan az is frissen tart, hogy mindig tanulhatok valami újat. Akár az unokámtól is.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. november 15-i lapszámában jelent meg.)