Útmutató ügynökaktákhoz – Hosszú Kávé Takács Tiborral

– Hamarosan nyilvánosságra hozzák az ügynökaktákat – mire számíthat a sportélet? Várható-e, hogy csontvázak potyognak ki a szekrényből? Netán élő személyek aktái is a figyelem fókuszába kerülhetnek? 
– Először is érdemes helyükre tenni a fogalmakat: az ügynökakták nem pontos kifejezés, szakszerűen állambiztonsági iratokról beszélhetünk, amelyeknek egy részét az ügynökhálózattal kapcsolatos dokumentumok jelentik. Fontos az is, hogy az állambiztonsági iratok a Történeti Hivatal 1997-es felállítása óta bizonyos fokig nyilvánosak már, tudományos kutatók és érintettek számára legalábbis. Ami változik, hogy a levéltár online hozzáférhetővé teszi a hálózati személyekre vonatkozó iratok egy részét október 23. előtt, majd ugyanebbe az adatbázisba felkerül februárig a meglévő beszervezési dossziék anyaga. A hálózati személyek jelentéseinek nyilvánosságra hozataláról törvény egyelőre nem rendelkezik, de a hozzáférés ezek esetében is könnyebbé válik, a levéltári kutatáshoz nem lesz szükség közgyűjtemény, tudományos vagy felsőoktatási intézmény támogató állásfoglalására.

– Ami ez esetben érdekes: mit hozhat mindez a sportban? 
– Nő a nyilvánosság még egy téren: a törvény szerint minden 1990 előtti, nemzetbiztonsági érdek miatt nem titkosított iratot át kell adni az állambiztonsági levéltárnak. Itt lehet számítani arra, hogy a sport témájára vonatkozó érdemi anyagok is felbukkannak. Például a katonai elhárításból beérkező dokumentumok szélesíthetik a Honvéddal kapcsolatos ismereteinket, hiszen a néphadsereg, a honvédség klubjaként leginkább ott gyűltek anyagok a témában. Ugyanígy a belügyminisztérium belső elhárításának, a rendőri szervek megfigyelését végző osztálynak az irataiból a Dózsa ügyeit fejthetjük meg alaposabban.

– Érdekes ellentmondás, hogy miközben létezik egy széles körben ismert sporthistória – nevezetes eredményekkel, emlékezetes pillanatokkal, meghatározó sportszereplőkkel –, a háttérben kibontakozik egy alternatív sporttörténelem is állambiztonsági jelentésekkel, ügynökökkel, megfigyelésekkel. A két világ összeillesztése pedig meglehetősen hézagos: a Czibor Zoltánról, Szepesi Györgyről, Novák Dezsőről vagy Fatér Károlyról őrzött történetek mintha párhuzamosan élnének a „Sztojanovits”, „Galambos”, „Nemere” vagy „Forgács” ügynök ténykedéséről megismert tudással. 
– Ebben talán én is ludas vagyok, mert a futball állambiztonsági vonatkozásait feldolgozó könyveimben én sem kerestem a kapcsolódási pontokat az elsődleges sporttörténethez. Nem is használtam ezt a fajta irodalmat, az állambiztonsági vetületre fókuszáltam. El akartam kerülni az olyan helyzeteket, amelyekben mérleget kellene vonni például Szepesi/„Galambos” munkásságának, személyiségének a megítélésében. Úgy gondolom, ez nem a történész feladata. A párhuzamossággal nincs is baj addig, amíg nem adódnak vagy-vagy helyzetek. Például egy olyan pillanat, amikor el kell dönteni, hogy állítsunk-e szobrot Szepesi Györgynek vagy sem.

– Ön állítana? 
– Igen, bár úgy lenne teljesen hiteles, ha fel lenne tüntetve, hogy hálózati személy volt. Nem tudom, hogyan lehet ezt megjeleníteni egy szobor esetében, de elképzelésem szerint önmagában az, hogy valakire emlékezünk, nem jelenti, hogy csak a pozitív vonásait tartjuk számon. Magyarországon és talán az európai kultúrában sincsen hagyománya annak, hogy ambivalens, árnyalt értékelést adó emlékműveket állítson az utókor. Pedig egy ember általában ilyen is volt, olyan is volt, és még csak azt sem lehet szájbarágósan elmondani, hogy hatvan százalékban jó, negyven százalékban rossz. Bárhogyan is, a közéletben a sarkos ítéletre mutatkozik igény.

– A szoborpárti érvelés gyakori szempontja, hogy az érintett jelentett ugyan, de direkt semmitmondó, a megfigyeltekre ártalmatlan információkat közölt. Ez releváns magyarázat lehet Szepesi György esetében? 
– Ha nála az, akkor mindenkinél. Ennek a megközelítésnek a sajátja, hogy a végén mégiscsak kell mondani egy igent vagy egy nemet. Én ezt igyekszem elkerülni, és azt vallom, hogy a múltbeli cselekedeteket, a hálózati személyek ténykedését érdemes kontextusba helyezni. Történészként nem szabad lemondanunk arról, hogy történeteket mondjunk el a hálózati személyekről, általában a hálózatról, az állambiztonságról, az egész diktatúráról, a rendszerről és a társadalomról. Ugyanakkor nagy munka egyértelműen megállapítani, hogy az adott jelentés a konkrét személy esetében ártott-e vagy sem. Önkritikusan el kell mondanom, sokáig én sem vettem kellő súllyal tudomást arról, hogy az egész állambiztonság végső soron az elnyomás eszköze volt. Tehát tudta vagy sem, bárki, aki együttműködött azzal, maga is az elnyomást szolgálta, ilyen értelemben minden jelentés ártott.

– A konkrét mozzanatok megkerülhetetlenek. Mindannyian érzékeljük, Szepesi György példája azért fájdalmasan skizofrén, mert nemzedékeken átívelő általános szeretet, tisztelet övezi riporteri munkássága és emberi gesztusai miatt, méltán, megérdemelten. És valahogy ezt kellene egybevetni, együtt látni például azzal, hogy az 1956-os forradalom után két évvel, az 1958-as svédországi vb előtt jelentésében ezt írta: „Eredményes világbajnokság esetén szét lehetne zúzni a Puskás–Kocsis-legendát.” 
– Az ilyesfajta megjegyzéseket nehéz nem morális keretek között értelmezni, hiszen nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy a „Galambos” fedőnéven jelentő ügynök valójában Szepesi György, aki maga is fontos szerepet játszott a Puskás-legenda felépítésében és későbbi továbbélésében. Mégis azt mondom, nem érdemes automatikusan ítélkezni múltbeli személyekről, eseményekről, helyesebb megértő megismeréssel közelíteni. Nem szabad elfelejteni, ezt ő „Galambosként” írta, zárt körben, vélt vagy valós elvárásokhoz igazodva. A hálózati lét is egyfajta kommunikációs szituáció, amelyben vannak keretek, valamit jelenteni kell, és az érintett hajlamos úgy beszélni, ahogyan a tartótiszt hallani szeretné. A társadalomkutatásban a fogalom szinte közhely, de ez tipikusan társadalmi szerep, amelyet a hétköznapokban nevezhetünk alakoskodásnak, kétszínűségnek, rossz értelemben vett szerepjátszásnak. Ám ha a múlt, a diktatúra valóságának megismerése a fontos, akkor a véleményt meg kell előznie a megértésnek és a megismerésnek.

– Szoros emberfogás című könyvében foglalkozik Czibor Zoltán szerepével. Erdélyi Jenő, a katonai elhárítás tisztje jelentésében arról ír, az Aranycsapat szélsőjét ráállították Puskás Ferencre. Ez megfelel a valóságnak? 
– Nagyon sok irat megsemmisült 1956-ban, Czibor Zoltán hálózati tevékenységére vonatkozóan is csak utólagos anyagok kerültek elő. Először Majtényi György történész tárta fel őket, és nem volt oka kételkedni a beszámolók hitelességében. A forradalom előtt az államvédelemnél volt egy erős mennyiségi szemlélet: minél több embert beszervezni, minél több embert megfigyelni, ez volt a totális elhárítás időszaka, majdnem negyvenezres hálózati létszámmal. És beszervezik az Aranycsapatból Czibort, figyeltetik vele Puskást, ami eleve meglepő a kettejük közötti hűvös viszonyt ismerve. Ha ezt az akadályt észrevették volna az államvédelmi tisztek, olyat bíztak volna meg inkább a feladattal, aki bensőséges kapcsolatban van a célszeméllyel, több érzékeny információt ki tud nyerni belőle. Nekem ez a történet annak a bizonyítéka, hogy az államvédelem nem volt minden részletében illesztékmentesen működő, mindentudó és mindenható ördögi szervezet.

– „A politika Brezsnyev és Kádár elvtársra tartozik, a futball viszont rátok” – mondta állítólag Biszku Béla az 1977-es magyar–szovjet válogatott mérkőzés előtt a hazai öltözőben. Jellemző volt a gyanakvó légkör, a politikai félelem a játékosok körében? 
– Éppen Biszku Béla kijelentése bizonyítja, hogy nagyon is az volt. Azért kellett ezt mondania, mert a társadalomban, és konkrétan a futballisták körében élt az aggodalom, amely a Szovjetunió elleni mérkőzések környékén általában felerősödött.

– Sinkovics Gábor kollégánk 2014-ben hatrészes interjúsorozatot készített önnel a Nemzeti Sportban, amelyet ezzel a felütéssel kezdett: „Lefeküdtünk a szovjeteknek?” Azóta eltelt tizenkét év, számos új részlet került napvilágra a „nagy testvér” elleni mérkőzések történetéről, megjelent Mezey György életrajza, az 1986-os 0–6 évfordulója kapcsán is sok szó esett a háttéreseményekről. Ma mit felelne a kérdésre: „Lefeküdtünk a szovjeteknek?” 
– Ugyanazt tudom mondani, mint akkor. Nem ismerek olyan forrást, amely egyértelműen bizonyítaná, hogy akár a mexikói világbajnokságon, akár a korábbi találkozókon szándékosan hagyta volna magát a magyar válogatott a Szovjetunió csapata ellen. Irapuato kapcsán ez azért is életszerűtlen feltételezés, mert akkor sem lett volna szükség feltűnő különbségű vereségre.

– Mi volt futballal kapcsolatos kutatásai során a legmeglepőbb találat? 
– Talán az a jelentés, amelyből világossá vált, az állambiztonság az 1969. májusi Magyarország–Csehszlovákia vb-selejtező előtt egyeztetett Sós Károly szövetségi kapitánnyal, és konkrétan beleszólt a csapat összeállításába.

– A labdarúgók közül Novák Dezső kitudódott ügynökmúltja annak idején nagy hullámokat vert a nyilvánosságban. Érzékelt-e félreértést, aránytalanságot a reakciókkal szembesülve? 
– Aránytalanságot azért nem, mert nem hiszem, hogy van a kérdésnek ideális kezelési módja. Még az úgymond lebukott hálózati személyek esetében sem. Szepesi György másként reagált, mint Novák Dezső. Nem lehet azt mondani, hogy az egyik helyes, a másik nem, nem várhatjuk el a másik embertől, hogy miként viselkedjen ilyen helyzetben. Novák Dezső bocsánatot kért, színt vallott, hamut szórt a fejére. Szepesi György sohasem ismerte el. Mindkét ember helyzete egyértelmű, megvannak a jelentéseik, a dossziéik, történészi és jogi szempontból ugyanaz. A két eset megítélését még csak nem is az különböztette meg egymástól, hogy úgymond ártottak-e, miként működtek közre. Az emberek az ítéletalkotáshoz nem vették igénybe a lehetőséget, hogy átnyálazzák a jelentéseket. Novák Dezsőt azért ítélhették el tétovázás nélkül, mert bevallotta a tettét, bocsánatkérésével megerősítette a közvélemény szemében, hogy hálózati személy volt, egyenlőségjel: besúgó. Szepesi ezt nem tette meg, nála mindig megmaradt a bizonytalanság, és sok esetben a hozzá fűződő érzelmi viszony, a joviális, baráti természetéről őrzött személyes emlékek határozták meg az értékelését.

– Van a látókörében ilyen léptékű történet? Lesznek-e az akták megnyitása után újabb Nemere-ügyek? 
– Az újonnan érkező anyagok miatt nem zárható ki teljes biztossággal, mégis azt mondom: szerintem nem lesznek. Bár én jó ideje nem foglalkoztam sportos témákkal, ha létezne ilyesmi, az valószínűleg az elmúlt évek kutatásai során már kibukott volna.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. szeptember 12-i lapszámában jelent meg.)