„Nincs nap írás nélkül” – Hosszú kávé Simonyi Balázzsal

– Melyik nagyobb kihívás: egy év alatt 1074 kilométert teljesíteni versenyen – mint tette 2018-ban –, vagy a Dumaszínház Mixát Dumaklubjában 120 percen át, két részben fenntartani másfélszáz néző érdeklődését?  
– A flow-elmélet szerint akkor jön létre a tökéletes pillanat, ha megfelelő a kihívás és a képesség aránya. Ezt kell mindig egy kicsit, de persze nem vállalhatatlan mértékben, feljebb tornászni. Az említett két kihívás nagyjából ebbe a kategóriába tartozik. Négy évtizede állok színpadon, vagyok mikrofon mögött, húsz esztendeje sportolok – én ebben élek, ezt vállaltam, különösebb pluszmotivációra nincs szükségem, mindkettőt szeretem csinálni, de mindkettőre sokat kell készülni, edzeni. Sokkal rosszabb lélekben egy lakógyűlést várni, s azon részt venni…

– Hosszútáv a dumaszínházi önálló estjének címe, ami egyszerre utalás ultramaratoni futásaira és arra a hitvallására, hogy ha valamibe belekezd, azzal hosszú távon foglalkozik. A telt házas júniusi bemutató után a következő előadás vasárnap lesz. Milyenek voltak az első reakciók?  
– Ez az előadás nemcsak könnyed standup. Az estem a Duma Akadémia-sorozat részeként kerül színpadra, s nem csupán álló-, hanem ülőképességet is igényel a nézőtől. 
Az akadémiai estek fellépői különböző szakterületek képviselői, akik beszélnek a munkájukról, az életükről. Afféle infotainment, amikor nem feltétlenül a nevettetés a cél, hanem akár komolyabb témák figyelemfelkeltő, szórakoztató kitárgyalása is humorba csomagolva. Én egyszerre jövök a művészvilágból mint előadó, rendező, író, színész, a tudományból mint PhD-s kutató, valamint a sportból. Az elhangzó történeteimben – amelyek, s ez fontos, nem csak futóknak szólnak – a nézők számos kapcsolódási pontot fedezhetnek fel saját életükhöz: a munka, az életszervezés, a sport, a hozzáállás kapcsán ugyanazt vagy éppen annak tökéletes ellentétét élhetik át. Vannak közben „nagy aha-élmények”, hogy „ezzel én is így vagyok”, meg a rádöbbenések, hogy „Úristen, én ezt nem csinálnám”, vagy „én nem tudnék így élni” – az est sok regisztert képes megmozgatni a hallgatóságban.

– A stand-up előadások egyik jellegzetessége, hogy az elhangzó szöveg akár előadásról előadásra is változhat. A bemutató óta eltelt két és fél hónap mennyiben írta át a Hosszútávot?  
– Minden stand-upnak van egy váza. Majdnem másfél évtizedet töltöttem el az első magyarországi improvizációs színházban, az általam is alapított Momentán Társulatban, amelyben az előadásoknak – több száz volt belőlük – nem volt megírt szövege, minden este más hangzott el, a rögtönzés így a lényemmé vált. A Hosszútávot fel tudom úgy dekorálni, hogy van egy sorvezetőm, s onnan ágazik le, amikor eszembe jut valami. Két előadás között jegyzeteket készítek, sőt, már a próbafolyamat is így zajlott. A dramaturgom, Benedek Albert, a néhai színész, Benedek Miklós fia gyakran könyörgött, hogy „ne írj bele újabb ötleteket, már így is hosszú a szöveg, inkább húzzál belőle”. Létezik a logorrea, a kóros bőbeszédűség, ami rám is jellemző, de ennek határt kell szabni a színpadon.

–  A sztorik, a példázatok milyen hatást váltanak ki?  
– Azt szoktam mondani, nem motivációs, hanem demotivációs előadást tartok: „Senki se kezdjen könnyelműen a húrok pengetésébe! Csak a négy fal között csinálja!” Önostorozó, önironikus, önkigúnyoló az est, tudom, hogy sok olyasmit mondok, ami minimum furcsaságként hat a hallgatókra. Szórakoztató egotripről van szó, amelyben viccesen kitárom a sebezhetőségemet meg az összes marhaságomat a munkám, a sport és az életvezetésem kapcsán.

–  A BEAC atlétikai pályáján ültünk le beszélgetni egy kiadós edzése után. A statisztikák szerint idén négy nagy versenyen, a Spartanionon, az Ultrabalatonon, a TorTour de Ruhron és a Kronion Perasmán összesen 607 kilométert futott. Most mire készül?  
– Vasárnap a Wizz Air Budapest Félmaratonin indulok reggel, déli egykor a fiammal 10 kilométeren állunk rajthoz, és este előadás. Szeptember végén jön a 246 kilométeres Spartathlon: remélem, ez lesz sorozatban a 13. célba érésem. Szeretek futni, versenyeken részt venni, helyzetekbe keveredni, emberekkel találkozni, olyan helyeken megfordulni, ahová az ember egyébként nem jutna el. A saját teljesítményem, a saját kifáradásaim révén olyan tapasztalatokat szerezhetek, amelyeket másképpen nem gyűjthetnék be. Voltak periódusok, amikor többet edzettem és nagyon jó eredményeket könyvelhettem el, de ahhoz, hogy valaki eredményes extra-hosszútávfutó legyen, pláne 46 évesen, rengeteget kellene edzeni. Ez már nem motivál, ott vannak 
a gyerekeim, a hobbijaim, a munkáim.

– Ezzel együtt minden nap tréningezik?  
– Vallom, amit idősebb Plinius mondott, hogy „Nulla dies sine linea”, vagyis „Nincs nap írás nélkül”. Akkor élek, ha mozgok, futás közben kreatívnak érzem magam, s amíg tudom, igyekszem megtartani a gyorsaságomat, mert szeretek rövid idő alatt messzire eljutni. Mi, emberek szerintem arra teremtődtünk, hogy mobilak legyünk; elvesztegetett lehetőség, ha nem vagy nem eléggé élünk ezen adottságunkkal. Egy nemzet prosperitásához elválaszthatatlanul hozzátartozna, hogy mozogjunk, de a kor, amelyben élünk, a kényelmes életet nemcsak preferálja, még jutalmazza is. A Nemzeti Sportot sokan azért olvassák, mert keresik a bálványokat, akik helyettük megcsinálják, amit ők nem tudnak. De miért nem hiszünk magunkban, hogy ha nem is klasszis szinten, de mi is tudunk színvonalasan úszni, futni vagy éppen futballozni? Az extra-hosszútávfutás tipikusan az a sportág, amelyet bármikor el lehet kezdeni. Az életkori medián 47 év a versenyek statisztikái alapján, vagyis nincs belépési küszöb, nem kell szerencse, nem befolyásolja ízlés, kapcsolatrendszer vagy pontozás. Van egy angol mondás, ami nagyon tetszik: „Mentality beats quality”, vagyis „A mentalitás legyőzi a minőséget”. Sok tehetséges ember eljut magas szintre, de a szorgalom, a befektetett idő és a kitartás minimum kiegyenlíti, sőt, le is győzheti a tehetséget. Ha a kettő együtt jár, az a legjobb.

– Futás közben milyen gondolatok foglalkoztatják? Kérdezem azért is, mert a Wikipedia elsőként mint filmrendezőt említi, s olyan sikeres alkotások fűződnek a nevéhez, mint az Ultra és a Kékkör.  
– A rendező jól hangzik, de azért Magyarországon öt-hat évente lehet normális filmezési lehetőséghez jutni, ezt a mesterséget nem tudom napi szinten gyakorolni, így nem is tölti ki a napi gondolkodásom. Futás közben „kettő az egyben” tevékenységet folytatok: sok podcastot hallgatok és hangoskönyveket, most éppen Krasznahorkai László utolsó regényét, A magyar nemzet biztonságát Máté Gábor felolvasásában. Próbálom a futásra szánt időt valamivel párosítani, az idő ugyanis az ember egyetlen meg nem megújuló energiaforrása.

– A világhálós enciklopédia a zenei vállalkozásait is megemlíti, játszott a JazzRulett, az Ablak-Zsiráf és a Beatorlók nevű együttesben is. Hol tart a zenészkarrierje?  
– Rég volt! Karrierig sohasem jutottam, hobbiból játszottam, de ha újrakezdeném, biztosan zenész lennék. A szaxofon volt a fő hangszerem, így kellett kiegészítő hangszert tanulnom. Gyerekkoromban autodidakta módon zongoráztam, de doboltam és hegedültem is, később gitárjaim is lettek. Tervezem, hogy mindezzel egyszer még kezdek valamit, de ez kicsit bénán hangzik túl a negyvenen. Nehéz korombeli embereket hetente háromszor próbára összerántani. Sokszor egy baráti focira is képtelenség összehozni tíz csapattagot, ilyenkor az ember inkább elmegy egyedül futni vagy otthon rak össze dalokat… Szövegíróként viszont simán helytállnék. A Momentán Társulatban 15 éven át ezt is csináltuk. Az előadások szünetében arra kértük a nézőket, adjanak meg egy műfajt és társítsanak mellé hívószavakat. Ezeket az öltözőben összepakoltuk, és negyedóra elteltével a szavakat dalba öntve adtuk elő.

– Ötéves korától szinkronizált, számos sikerprodukcióban hallható a hangja, például az Oroszlánkirályban, a Kis hableányban vagy éppen a Simpson család Bartjaként. Ha film készülne az életéről, ki lenne, akit szívesen hallgatna, mint a szinkronhangját?  
– Senkit. Az utóbbi öt évben néhány alkalomtól eltekintve nem vállalok szinkronmunkát. Ez egy meddőhányó szakma. Más munkakörökben szűk másfél évtized alatt el lehet jutni valahonnan valahová. Itt nincs karrier, nincs fejlődés. Nekem négy évtizedbe került ezt felismerni. Megáll az ember egy szinten, s egyszer csak mellé kerülnek olyanok, akik nem jók, csak olcsó „hangi szakmunkások”. Igaz, valamilyen egzisztenciát tud teremteni, ha stúdióról stúdióra rohangálsz, de ez már gyártás, nem alkotás. A szinkron eleve mutáció, kopírozás, hiszen a színész eredetiben nem úgy szólal meg, mint ahogyan a magyar változatban halljuk. Napjaink szinkronja lehangolóan befolyásolja a társadalom beszédmódját, hanghordozását, affektálását. Gyerekek nőnek fel rajzfilmeken, s nem emberi módon, hanem rajzfilmesen beszélnek. Persze vannak remekül sikerült munkák, ilyenek érdekes módon egyes animációs rajzfilmek, mint a Jégkorszak vagy 
a Kung Fu Panda-sorozat, de ezt valószínűleg meg is követelik a gyártók, ám ezek inkább kivételek.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. szeptember 5-i lapszámában jelent meg.)