Hazajön a századikra – interjú Benedek Gáborral

– Halló, hogy van?  
– Köszönöm, ahogyan mondani szokták, a koromhoz képest jól. Örülök, hogy keres, mert a családtagokon kívül kevesen hívnak. Persze tudom, az én korosztályomból már alig élünk, kihaltak mellőlem a barátok – mondta némi szomorúsággal a hangjában telefonérdeklődésünkre a németországi Sankt Augustinban élő, 99 éves Benedek Gábor.

– Mivel telnek a hétköznapjai?  
– A futás már nem megy, de a sétát nem hagyom ki. Délelőtt két óra a szigorú penzum, amiből nem engedek.

– A hangjából azt veszem ki, kiváló szellemi állapotnak örvend.  
– Igyekszem ebben a tekintetben is fittnek maradni. Könyvet már nincs kedvem, türelmem olvasni, de a Frankfurter Allgemeine Zeitungot rendszeresen forgatom.

–  Sem terjedelmében, sem tartalmában nem egy „vékonyka” napilap…  
– Persze, nem is olvasok el mindent, a FAZ-ban igazán azt szeretem, hogy Magyarországról mindig objektíven ír.

– Itthon az 1956-os forradalom hetvenedik évfordulójára készül az ország.  
– Tisztában vagyok vele, gondolom, ezért keres.

– Amikor a forradalom eseményeit felidéztük, felidézzük, tűpontosan emlékszik a történtekre. Ez minek tulajdonítható?  
– Elsősorban annak, hogy mélyen belém ivódtak azok az órák, napok. Az sem mellékes, hogy az időszak összekapcsolódott az olimpiával, ami önmagában is emlékezetes. Még akkor is, ha a helsinki csapataranyérem és az egyéni ezüst után Melbourne-ben nem sikerült dobogóra állni. Ám egyre inkább azt veszem észre magamon, hogy érzékenyebbé váltam, a sok-sok mindenből, ami engem ért, a negatív élmények dominálnak.

– Ugyanakkor nem tagadható, a forradalom első napjai az utca emberében magasztos érzéseket váltottak ki.  
– Persze, mindenki érezte, hogy valami van a levegőben. Mi a Vörös Csillag Szállóban laktunk, katonai dzsippel jártunk az edzésekre. Huszonharmadikán az események minket is magukkal sodortak. Ott voltunk a Petőfi-szobornál, átmentünk Budára a Bem-szoborhoz, ott láttam először kivágott címeres, azaz lyukas magyar zászlót, ami a forradalom jelképévé vált. A Sztálin-szobor szétfűrészelését is láttuk, aztán irány vissza a Svábhegyre, már fent hallottuk, hogy a Rádiónál lőnek.

– Ön kezdetben amondó volt, ne utazzanak az olimpiára.  
– Nemcsak én, hanem Papp László és Székely Éva is így vélte, érthető, mindannyian családos emberek voltunk. Ráadásul a nymburki tartózkodás sem volt megnyugtató.

– Abból a szempontból sem, hogy Csehszlovákiában a sportolók megalakították a forradalmi tanácsot, amelybe Iglói Mihályt, Gyarmati Dezsőt, Klics Ferencet választották, ráadásul ön azt mondta, ne fogjanak kezet a szovjet sportolókkal…  
– Ez lett utólag a súlyos bűnöm, holott én azt javasoltam, szakítsunk meg minden kapcsolatot velük, így felhívjuk a nagyvilág figyelmét a történtekre. Sok sportbarátunk volt a szovjetek között, abban egyeztünk meg, nem gratulálunk nekik. Én például nem érintkeztem Igor Novikovval és Konsztantyin Szalnyikovval, utóbbi nyerte meg 1956 nyarán nálunk a nemzetközi versenyt.

– Ausztráliába megérkezve mennyire volt frusztráló az otthoniakkal kapcsolatos bizonytalanság?  
– A kint eltöltött időszak ebből a szempontból borzasztó volt. Hanem a megérkezés! Ahogyan az ottani magyarok fogadtak minket a Himnusz éneklésével, az felemelő volt. De a család miatt fel sem vetődött bennem, hogy az olimpia után nem térek haza.

– A hazatérést követően viszont a negatív élmények kerültek előtérbe.  
– A történtek miatt elővettek, a Kádár-rendszerben megtűrt valaki lettem, nem is másod-, hanem harmadosztályú állampolgár…

– …akinek a Hétfői Hírek újságírója szerint nincs erkölcsi alapja pástra lépni egy magyarországi vívóversenyen.  
– Túl sok volt, ráadásul a lányom megbetegedett, kérem, ne menjünk bele a részletekbe, mert egyre érzékenyebb leszek…

– Jövő márciusban lesz százéves, gyönyörű kort ért meg.  
– Talán azért, mert a forradalom alatt a halálhíremet keltették… Amikor Melbourne-ben a lovaspálya színhelyén találkoztam a sportág svéd elöljáróival, összecsapták a kezüket, hogy egyszer már elsirattak…

– Térjünk vissza a hétköznapokhoz: mi az, ami élteti?  
– Említette a születésnapomat. Noha régóta nem vállalom az utazást, ha a Jóisten is úgy akarja, hazamegyek. Tartozom ennyivel a magyar sportnak. S talán Pilismaróton is eltöltök néhány napot. No meg az unokámmal, Tiborral, aki Németországban született, de Magyarországon alapított családot. Ott érzi jól magát. Látja, nekem el kellett jönnöm, ő azt választotta. Erre büszke vagyok!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. október 22-i lapszámában jelent meg.)