„Magyarország az otthonom lett, de Grúziért harcolok” – interjú Ilia Beriasvilivel

– Kezdjük azzal, ami egy grúz étteremben alighanem kötelező: hogyan kell az ország talán legismertebb ételét, a hinkalit enni?  
– Kézzel. Megfogja az ember a tetejénél, beleharap, először kiissza a levét, aztán megeszi a többit. Ha valaki evőeszközhöz nyúl, már tudjuk, hogy turista. Én borssal is megszórom, szerintem úgy még inkább kijön az íze.

– Otthonosan mozog a grúz konyhában? Van olyan íz, amely gondolatban rögtön hazarepíti?  
– Enni jobban szeretek, mint főzni… A feleségem viszont nagyon ügyes szakács. Szokott csinálni csasusulit, amit talán a pörkölthöz tudnék hasonlítani, hacsapurit, ami egy speciális sajtos kenyér, kubdarit, ami kicsit hasonlít a hacsapurihoz, csak hús van benne. Ezeket mind nagyon szeretem, csakhogy elég nehéz ételek, szóval minden nap nem lehet ilyesmit enni, főleg nem mérkőzés előtt. Régebben a grúz játékosokkal szinte hetente jártunk a Tifliso étterembe, viszont amióta az NB I-ben én vagyok az egyedüli a hazámból, ritkábban jövök – pedig a magyar csapattársaimnak lenne igényük rá, mert imádják a grúz ízeket.

– Mit jelent Grúziában az, ha valakit az asztalhoz ültetnek?  
– Hagyományt, ami a vendégszeretetből fakad. Nálunk az étkezés jóval több annál, hogy szimplán eszünk és iszunk. Ha nagyobb társaság verődik össze, mindig akad valaki, aki vezeti a pohárköszöntőket, és minden italkör előtt beszél valamiről vagy valakiről – lehet szó a családról, a barátokról, a hazáról. Kaheti régióból származom, amely híres a borairól, úgyhogy nálunk nemcsak az aperitifek fogyasztásának van kultúrája.

– Ha azt mondjuk, otthon, mi jut először eszébe?  
– Telaviban nőttem fel, ott él a családom, és mivel rengeteg emlékem fűz hozzá, a szülővárosom ugrik be rögtön. Leginkább a barátok jutnak eszembe a gyerekkoromból – az enyémnél jobbat nehéz elképzelni. Felkeltünk, és egyetlen dolgunk volt: kimenni a szabadba játszani. Ameddig a fényviszonyok engedték, fociztunk a srácokkal, majd amikor besötétedett, bújócskázni kezdtünk. Emlékszem, egyszer az egyik barátom bemászott egy kutyaházba, még a kutyát is kizavarta. Két és fél órán át kerestük, ő pedig végig csendben feküdt odabent. Ma ezen már jót mosolygok, de akkor nagyon bosszantott, hogy nem lelem nyomát sem.

– Gyerekkorában Grúzia még erősen nyögte a Szovjetunió szétesése utáni gazdasági nehézségeket, majd háborúban állt Oroszországgal. Mit érzékelt ebből az ország keleti szegletében?  
– A Szovjetunió szétesése után nehéz volt újjáépíteni az országot, ám mire nyolc-kilenc éves lettem, némileg javult a helyzet. A családunk valamivel szerencsésebb volt, mint az átlag, mert a nagyapám kiváló asztalos volt – Oroszországban is dolgozott –, édesapám pedig katona lett, sokat volt távol. Bár tehetősek sohasem voltunk, nélkülöznünk sem kellett.

– Édesapja hivatása mennyiben határozta meg az ön személyiségét?  
– Óriási hatással volt rám. Nekem ő mindig is hős volt, és nem azért, mert harminc éve egyenruhát visel, sokkal inkább a karaktere miatt. Sohasem láttam rajta félelmet. Ha olyan ember mellett nősz fel, aki nem fél, te sem akarsz. Gyerekként is büszke voltam rá, most is az vagyok, és mindig az leszek. Ha az iskolában azt a feladatot kaptam volna, hogy írjak a példaképemről, nem sokat kellett volna gondolkodnom.

– Felvetődött, hogy követi a pályáját?  
– Soha, és ő sem akarta. Azt mondta, eleget szolgálta a hazát, a fiának nem kell ugyanazt tennie. Ha egyszer Grúziának szüksége lenne rám, természetesen azonnal indulnék. Édesapám egyébként eleinte nem repesett az örömtől, hogy futballista akarok lenni, inkább azt szerette volna, hogy tanuljak.

– Tanult is, méghozzá biológiát az egyetemen.  
– Főleg az anatómiát szerettem. Érdekelt, hogyan működik az emberi test. Ha valami miatt nem lehettem volna labdarúgó, talán orvosi irányba mentem volna tovább. Nálam azonban a futball mindig tíz lépéssel minden más előtt járt.

– Ezt mivel tudná érzékeltetni? 
– Tizennégy-tizenöt évesen eltört a bokám, majd a visszatérésemet követően szinte rögtön újra eltört a lábam egy másik helyen. Csaknem nyolc hónap esett ki összesen, ami ebben az életkorban rengeteget számít – mégsem gondoltam arra, hogy feladom. Pedig visszagondolva nem mindenki vette véresen komolyan: utánpótlásszinten nemegyszer előfordult, hogy kilencen vagy tízen álltunk ki a meccseinken, vagy pedig olyan barátokat hívtam el játszani, akik korábban labdába is alig rúgtak. Körülmények ide vagy oda, mindvégig hittem benne, hogy elérem a célomat.

– Különleges utat járt be a Telavival: regionális szintről az élvonalba jutott a csapattal.  
– Tizenkilenc éves lehettem, egy másik klub szerződést kínált a sikeres próbajátékom után, amikor felhívott egy barátom, hogy Telaviban új csapatot építenek, egészen alacsony osztályból indulnak, és szeretnék a segítségemmel felemelni a klubot. Talán vakmerő volt a döntés, de hazatértem. Az első évben feljutottunk, aztán újra és újra osztályt váltottunk, néhány év alatt felkapaszkodtunk az élvonalig. Amellett, hogy a saját karrierem épült, láttam, ahogy egy egész klub, a szülővárosom csapata nő fel mellettem. Erre nagyon büszke vagyok.

– Fiatalon csapatkapitány-helyettes lett. Mindig is vezéralkat volt?  
– Azt hiszem, igen, ám sohasem voltam az a játékos, aki folyamatosan beszél. Szeretem a piszkos munkát, menteni, ütközni, párharcot nyerni – szerintem ezen nem lepődik meg, aki látott már játszani. Az MTK-ban azt érzem, hogy többet kell irányítanom. Régóta itt vagyok, jobban tudom, mit kér az edző, ezért a felelősségem is nagyobb.

– Korábban azt nyilatkozta, nehezen viseli, ha valaki nem ad ki magából száz százalékot. Mi történik ilyenkor?  
– Remélem, nem jön be rögtön utánam az öltözőbe… Nem akarok veszekedni a csapattársaimmal, hiszen szeretem őket, a fiatalokkal viszont olykor keménynek kell lenni. Tizenévesen könnyű azt hinni, hogy végtelen ideje van az embernek, pedig gyorsan elrepülnek az évek. Volt olyan társam, akivel meccs közben összevesztem, kiabáltunk egymással, az öltözőben is folytattuk, később pedig mindketten bocsánatot kértünk a másiktól. Ilyen a futball: tizenegy embernek kell együtt gondolkodnia, ami egyáltalán nem könnyű.

– Kifejezetten kemény középhátvédnek ismerhettük meg. Otthon is ilyen?  
– Teljesen más vagyok a pályán kívül, ám ha a szükség úgy kívánja, szigorú vagyok. Higgyék el, sohasem akarok ok nélkül belerúgni valakibe, egyszerűen a játékstílusomból fakad, hogy odateszem magam bármilyen helyzetben. Mindig is megvolt a gyorsaságom, szerettem harcolni, szerelni, nem mellesleg fiatalabban harminchat kilométer per órás sebességgel száguldoztam. Azt viszont hozzá kell tennem, hogy Magyarországra kerülve hevesebb volt a vérmérsékletem, az edzéseken mindenkinek odapakoltam, a balkáni játékosok pedig visszarúgtak. Őrült időszak volt.

– Hogyan vezetett az útja 2023-ban Magyarországra?  
– Már két évvel korábban szóba került, hogy aláírok a Mezőkövesdhez, ám Oroszországban kötöttem ki. Amikor a háború kitörése miatt nehéz helyzetbe kerültem, felhívtam a korábbi ügynökömet, Giorgi Odiladzét, aki segített Magyarországra szerződni. Emlékszem, mennyire megviselt az az időszak. Átmeneti jelleggel visszatértem Telaviba, ahol fél éven keresztül vívódtam magammal: mit csináltam jól, mit rosszul, miért alakult így a pályafutásom? Aztán megértettem, hogy az élet már csak ilyen: néha hátra kell lépni egyet ahhoz, hogy utána előre tudj menni. Volt lehetőségem Kazah­sztánba szerződni, de úgy éreztem, az nem az én utam. Telaviban hat hónapos szerződést kértem, az ügynököm pedig azt mondta, nyerjem vissza a formámat, és megpróbál visszahozni Európába. Fél év múlva azzal csörgetett meg, hogy ajánlatot kaptam Magyarországról. Azonnal igent mondtam.

– Csaknem négy év ittlét után mit jelent önnek Magyarország?  
– Ez az ország hozott nyugalmat az életembe. Itt alapítottam családot, biztonságban érzem magam, és innen a szüleimnek is tudok segíteni. Eleinte szokatlan volt nekem a közeg, mert Grúziában, ha külföldi érkezik, igyekszünk mindent megtenni azért, hogy ne érezze magát idegennek. Magyarországon azt tapasztaltam, hogy jobban figyelnek arra, hogyan viselkedik az ember, később pedig megértettem ennek a szemléletnek a lényegét: itt azt várják a külföldiektől, hogy tiszteljék az országot, a helyi embereket és a szabályokat, és ha becsületesen dolgozol, rendesen viselkedsz, azt nagyon megbecsülik.

– Szokott honvágya lenni?  
– A kislányom születése óta kevésbé. Most egyéves és három hónapos, mellette nincs sok időm azon gondolkodni, mi hiányzik. Persze a szüleimet jó lenne gyakrabban látni, nyáron mindig igyekszünk legalább két hetet Grúziában tölteni. Budapest viszont már az életünk része. Szeretünk sétálgatni a belvárosban, a Parlament környékét este különösen szeretem.

– Manchester United-szurkolóként nőtt fel. Miért éppen a United?  
– A válasz egyszerű: Nemanja Vidics volt a példaképem. Ahogyan harcolt, ahogyan például a Chelsea ellen játszott, attól libabőrös lettem. Ma már egy középhátvédtől szinte tízeshez illő passzokat várnak, közben szerintem minden csapatban kell egy igazi védő, aki akár meghalna a pályán a győzelemért.

– Az utóbbi években egészen más megítélése lett a grúz futballnak. Mire volt szükség ehhez?  
– Volt egy időszak, amikor Grúziában sokan azt gondolták, vége a futballunknak. Ha egy gyerek azt mondta, labdarúgó akar lenni, a családban mindenki szörnyülködött. Aztán jöttek olyan játékosok, mint Giorgi Csakvetadze, Giorgi Arabidze, később Hvicsa Kvarachelia, és visszaadták az embereknek a futballba vetett hitüket. Most már sok a példa arra, hogy Grúziából is el lehet jutni a legmagasabb szintre. Kvarachelia ebben egészen más dimenzió – simán el tudom képzelni, hogy egyszer az Aranylabdáért is versenyben lesz.

– Korábban úgy fogalmazott, a válogatottban az ember a hazája katonája. Mit értett ezen?  
– A klubfutball más. Egy idényben harmincöt-negyven meccsen játszol, míg a válogatottban évente talán tízet. Amikor ott állsz címeres mezben, szól a himnusz, és tudod, hogy az egész ország téged figyel, az több egyszerű futballélménynél. Külföldön élve még erősebben őrzöm a grúz identitásomat. Bárhová megyek, úgy érzem, az országomat is képviselem. Ahogyan viselkedem, ahogyan dolgozom, az alapján mások Grúziáról is véleményt formálnak. Ha új grúz játékos érkezne az MTK-hoz, bízom benne, hogy már eleve pozitívan fogadnák annak köszönhetően, amit korábban tőlem láttak. Ez nagy felelősség, amit büszkén vállalok.

– Az utánpótlás-válogatottakból több társa hamarabb eljutott a felnőttcsapatig. Sohasem tartott attól, hogy önnek ez már nem adatik meg?  
– Egy pillanatig sem. Mindenkinek megvan a saját útja. A barátaim olykor kérdezték, hogyan lehet, hogy még nem hívtak be, mire mindig azt feleltem, ez nem így működik. Egy szövetségi kapitánynak lehet kétszáz játékosa és huszonöt helye, azokat választja, akikben a legjobban hisz, én pedig tudtam, hogy előbb-utóbb eljön az időm. Hittem a munkámban, és arra vártam, hogy megkapjam a lehetőséget.

– Az első meghívás éppen szabadsága alatt érte. Hogyan reagált?  
– Elég váratlan hívás volt. Éppen a Mátrában voltam a feleségemmel, amikor csörgött a telefonom, hogy azonnal indulnom kell a Bulgária elleni selejtezőre. Egy pillanatig sem vacilláltam, hiszen egész életemben erre a pillanatra vártam. Több mint négy hónappal később, 2026 márciusában Izrael ellen aztán pályára léphettem a válogatottban, és úgy éreztem, jól sikerült a bemutatkozásom. A mérkőzés előtt volt bennem némi feszültség, ám amikor elkezdődött, minden eltűnt. Végig az járt a fejemben, hogy erről álmodtam gyerekkoromban, úgyhogy élveztem minden labdaérintést, minden megnyert párharcot és minden egyes másodpercet.

– A grúz válogatott keret tagjaként Magyarország ellen is készülhet a Nemzetek Ligájában. Örült a sorsolásnak?  
– A beosztást látva rögtön tudtam, hogy ez különleges meccs lesz, mert ismerem a magyar játékosokat, sokuk ellen játszottam már az NB I-ben. Különleges olyan ország ellen készülni, amely az elmúlt években az otthonommá vált. Csak hangsúlyozni tudom, mennyi mindent adott nekem Magyarország: itt él a családom, sok embert szeretek és tisztelek. Egy olyan arénában léphetnék pályára a hazámat képviselve, amely annak az országnak a nemzeti stadionja, ahol már majdnem négy éve élek. Ennél különlegesebb helyzetet nehéz elképzelni. Ha lehetőséget kapok, minden pillanatát ki akarom élvezni. Amikor viszont elkezdődik a mérkőzés, Grúzia mezét viselem, a saját országomat képviselem, érte harcolok.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. szeptember 26-i lapszámában jelent meg.)