Nemzeti nagyjaink – Czipó Ádám jegyzete

A saját bőrén tapasztalja, így talán hihetünk neki. Valter Attila szerint idehaza túlzottan nagy a figyelem néhány sportolón, emiatt pedig az elvárás is velük szemben. Ő ugyanis egyike azoknak, akik világszinten releváns sportágakban a világ élvonalába tartoznak. Rajta kívül talán csak Szoboszlai Dominik, Milák Kristóf, Kós Hubert, Marozsán Fábián és Fucsovics Márton sorolható ebbe a kategóriába. Bennem ennek kapcsán az vetődött fel, hogy mit mond el a magyar néplélekről az, hogyan állunk ezekhez az emberekhez.

Mert a sport tökéletes eszköz a nemzeti önkép meghatározásához, nem véletlenül használja szinte mindenféle politikai berendezkedés. Könnyű egy-egy sportoló, klubcsapat vagy válogatott sikerét egy teljes nemzet sikerének, s ami még rosszabb, sikerességének eladni. Ez viszont torzítás, ami persze a fejeseknek általában érdekük.

Csak egy példa, hogyan reagált Wladár Sándor Milák tavaly októberben bejelentett szünetére: „A magyar rajongók éhezik a sikert, amit Tokióban láthattunk. Ő tartozik Magyarországnak annyival, és tisztelje meg önmagát azzal, hogy elvégzi a munkát, hiszen olyan talentum van benne, ami nagyon kevés sportolónak adatott csak meg életében (...)”.

Szoboszlai kapcsán is tapasztalható volt, hogy a média sem volt felkészülve és megérve arra, hogy hosszú évtizedek után a legfelső polcra igazolt egy magyar játékos, és ezt méltósággal kezelje. Cikkek, címlapok sokasága árasztotta el a teljes magyar médiát a játékos nevével olyan kontextusban, amelyhez neki tényleg csak szegről-végről volt köze, így próbált a legtöbb orgánum minden cseppet kinyerni a felhajtásból. „Szoboszlai edzője”, „Szoboszlai egykori csapattársa”, „Szoboszlaiék ellenfele”.

A most felvázolt és a Valter által is említett jelenség magva a görcsösség, a ragaszkodás a sikerhez és annak promózásához.

De amíg ezt néhány sportoló vagy akár tudós világraszóló sikerének tálalásával és magáénak tulajdonításával próbálja kompenzálni az adott nemzet, addig elvész az önreflexió, és ezáltal nem kerül közelebb a fejlődés lehetőségéhez.

Weöres Sándor a Teljesség felé című kötetében így fogalmaz: „     Akin egyénisége uralkodik: ha előrejut, pöffeszkedővé, ha lemarad, ronggyá válik. S aki egyéniségén uralkodik: valójában nem érinti a szerencse és a balsors.”

Miért lenne ez másképp a társadalmakkal?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!