Édesanyja mesélte évekkel ezelőtt, hogy fia, Marosi László általános iskolás korában egy dolgozatban leírta, hogy álmában válogatott sportoló volt, és címeres mezben állt a dobogón. Később kisbéri gimnazista korában az iskola padjába belevéste, hogy válogatott kézilabdázó akar lenni. A sportoláshoz meglévő jó adottságai mellett szorgalmával valósította meg vágyait, és válogatott sportoló, a kézilabda világhírű szupersztárja lett. Zümi – mert barátai, ismerősei nem is szólítják másként – november 26-án ünnepli 40. születésnapját, és immár fontos üzletember, a sportszerekkel és -ruházattal foglalkozó Jako cég magyarországi képviselője, a Tatabánya-Carbonex KC klubigazgatója. – Több sportágban is tehetséges volt, miért kötött ki a kézilabdánál? –kérdeztük az ünnepeltet.– A kisbéri gimnázium testnevelő tanára, Sárdi János megszerettette velem a kézilabdát, és amikor úgy érezte, hogy kinőttem a kisbéri csapatból, örömmel hozzájárult ahhoz, hogy Kaló Sándor hívására a Tatabányai Bányász országos hírű csapatába igazoljak – válaszolta. – Az utolsó gimnáziumi évet már Tatabányán végeztem. Érettségi után tanári diplomát szereztem. – Sportpályafutása töretlenül ívelt felfelé, szinte mindent élért, amit kézilabdázó elérhet.– Valóban, de ez már a múlté. Arra mégis szívesen emlékezem, hogy a magyar válogatottban százkilencvenhatszor játszottam, több világbajnokságon és olimpián vettem részt. Huszonnégy évesen, 1986-ban Svájcban a világbajnokságon a dobogó második fokára állhattam, Szöulban az olimpián a negyedik helyezett csapatnak tagja lehettem. Hatszor voltam magyar gólkirály, kétszer magyar bajnok, a Lemgóval egyszer német bajnok, kétszer Német Kupa-győztes, egyszer KEK-győztes és egyszer BEK-döntős. Pályafutásom alatt csupán három első osztályú csapatban játszottam – a Tatabányai Bányászban, a TVB Lemgóban és a Dunaferrben. – A kilencévi németországi profiskodásért sok fiatal kézilabdázó irigyli? – Lehet, de nehogy azt gondolják, hogy a profiszerződés teljesítése ott leányálom. Tizenkét éve szerződtem Lemgóba, ahol Mocsai Lajos volt az edzőm. A Lemgo vele középcsapatból nőtte ki magát. Ismert és elismert kézilabdázó voltam Németországban, még a német válogatottság lehetősége is felvetődött. Aztán Jurij Sevcov orosz edző a földijeinek akart helyet csinálni a csapatban, s a kispadra szorultam, de amikor pályára léptem, hét-nyolc gólt lőttem, és a szurkolók meg a vezetők ezután nem engedték, hogy kimaradjak.– A környezetében sokan azt mondják, még most is játszhatna az első osztályban.– Udvariasak és kedvesek… Dunaújvárosban az egyik mérkőzésen Achilles-ín-szakadást szenvedtem és a gyógyulásom lassú volt, így inkább befejeztem, amit utólag már nem is bánok, mert máskülönben nagyon nehéz lett volna a döntés. – A sportágtól sosem akart elszakadni?– Nem, hiszen a cégünk, amit Kanyó Antal edzővel viszünk, szintén sporttal foglalkozik, és nagyon sok munkát ad. Azonkívül a Carbonex KC-nél is sok a feladatunk, mert azt ígértük, hogy mindent megteszünk a tatabányai férfi kézilabda újbóli felvirágzásáért.
Legfrissebb hírek
