A kocka el van vetve, José! – Farkas Norbert publicisztikája

A francia író, Guy de Maupassant egyik novellájában olyan hivatalnokról ír, aki nem dúskál a javakban, éppen ezért oda tologatja a székeket a kulipintyóján belül, ahol éppen szükség van rájuk. Nos, José Mourinho is ezt a fajta szerepet tölti be a labdarúgás világában: ott van, ahol éppen szükség van rá. Úgy áll a helyzet, hogy már megint a Real Madridot kell kiszolgálnia és felráznia. 

2010. május 26-án a Real menesztette akkori vezetőedzőjét, a chilei Manuel Pellegrinit, és 8 millió euróért kivásárolta az Intertől – nem volt könnyű menet – az olaszokkal friss BL-győztes portugál edzőzsenit, akinek az aláírásáért 40 millió eurót fizetett. Tizenhat év elteltével a „Fehér Ház” pénzügyesei kétszer ennyi fájdalomdíjat voltak kénytelenek átutalni a Benficának, és három év alatt több mint 70 millió eurót kell kigazdálkodniuk, hogy „rendesen” ki tudják fizetni becses alkalmazottjukat. 

A rendkívüli madridi sajtótájékoztatóról anno háromszáz újságíró tudósított és ötven tévétársaság képviseltette magát. Mou második etapja előtt prezentáció nem volt, és úgy tűnik, nem is lesz, de legalábbis nem beszélnek róla. „Nem vagyok álszerény, sem pedig provokátor, én csak egy egyszerű munkavállaló vagyok” – mondta 16 évvel ezelőtt,  majd azzal folytatta, hogy a Real Madridnál csak a győzelem számít és nem az, hogy ki a csapat edzője és hogy hívják a játékosokat.

A szavak után azonnal tett arról, hogy mindenki tudja a helyét az organizációban. Ötvenperces, rendkívül intenzív foglalkozásai délelőtt 10-kor kezdődtek, de miután egy órával korábban mindenkinek meg kellett jelennie a valdebebasi edzőtáborban, a játékosok nagyon hosszúra nem nyújthatták az éjszakáikat. A gyakorlatokat egymásba fűzte, minthogy az üresjárat, a tinglitangli nála elképzelhetetlen. A figyelem az ő foglalkozásain egy másodpercig sem lankadhat: a meccsen is figyelni kell, méghozzá az első perctől az utolsóig – hangoztatja. 

„Fegyelem, intenzitás, koncentráció.” Ez Mourinho edzői maximája. 

A mester az első etapjában kötelezővé tette a közös reggelit, és megtiltotta az edzés utáni azonnali „lelépést”, hiszen a gyakorlati foglalkozásokat elméleti előadások követték. A játékosok már az első találkozás alkalmával átvették a Mourinho-kódex néven elhíresült vademecumot, így senki sem védekezhetett azzal, hogy nem volt tisztában a házirenddel. Mindenkivel egyenként elbeszélgetett, a pályamunkásokat sem hagyta ki a sorból, hosszasan társalgott a biztonsági szolgálat első emberével is, hiszen minden körülmények között nyugalmat akar; nem tűrte meg a pálya környékén a családtagokat, az elmaradhatatlan barátokat és persze a menedzsereket. Nem valószínű, hogy változtatott a szokásain…

Ami a José Mourinho-revolúció szakmai részét illeti, már az első perctől tökéletesen tisztában volt azzal, hogy nem klónozhatja a Barcelonát, neki valami mást kell kitalálnia és főleg más utat kell járnia. Tudta – ki, ha nem ő –, ahhoz, hogy felülkerekedjen a katalánokon, tökéletesítenie kell az átmeneteket, azaz a labdaszerzés után csapatának olyan gyorsan kell átlendülnie támadásba, hogy az ellenfélnek – ebben az esetben a Pep Guardiola-féle Barcelonának – esélye se legyen arra, hogy rendezze a sorait. Az edzésen elvégzett munkával ezt az egy másodpercet kellett „kinyernie”, hogy a következő kilencben befejezze a támadásaita a gólerős szélsőivel. 

Mourinho 2010. november 29-én kapta az első kijózanító pofont, ami valószínűleg nem érte váratlanul. A Real egy szürke hétfői napon 5–0-s vereséget szenvedett a Barcelonától. „Mourinho, Mourinho, sal del banquillo!” (Mourinho, Mourinho, állj fel a padról!) – skandálta 100 ezer ember a Camp Nouban az ötödik katalán gól után. A pálya széléről figyeltem: a szeme se rebbent. A mérkőzés utáni sajtótájékoztatón így magyarázta a látottakat: „A Barcelona egy kész termék!” Ezzel a világ tudtára adta, hogy az ő Realja gyerekcipőben jár, sőt, olyan újszülött, aki bár még járni sem tudott, rögtön futni akart. A Mourinho-féle csapatok nem ugranak át stációkat, így annak a Realnak is előbb meg kellett tanulnia kúszni-mászni, majd fel kellett állnia, ezt követően lépegetnie, hogy aztán futásnak eredhessen és utolsó lépésként szárnyaljon. Ennek a jól összehangolt folyamatnak köszönhetően született meg az a 4–4–2-es, gyémántalakzatba rendeződő Chelsea, amelynek a fél világ a csodájára járt, vagy a sokadik „nagy” Inter, amely miután stabillá vált, átlényegült egy 4–2–3–1-es felállásba. 

Éppen ezzel a hadrenddel indította karrierjét a portugál Madridban, de talán ő maga sem hitt benne. A barcelonai pofon után megszülte („a la Real”) a 4–4–2-es „teknősbékát” – ne kapkodj, várd ki a sorodat, biztosíts be magad minden oldalról, és végül nyerj –, és egyszer csak a Real elindult felfelé. A játéka, tény, nem volt látványos, de már volt egy alap, amelyre fel lehetett húzni a falakat. 

A második idényben egyértelmű volt, hogy a Realnak van egy jól felismerhető játéka, van identitása, és már csak egy kis evolúcióra volt szüksége, főleg annak tükrében, hogy az első idényben rendre beletörött a bicskája a kicsikbe. Az a Madrid egyszer csak olyan magasságokba emelkedett, mint még talán soha, és amellett, hogy a játék minden szegmensében dominált, kiismerhetetlen csapattá vált még akkor is, ha a mester 24 órával korábban hirdette ki a kezdőcsapatot. (No persze ilyet sosem csinált.) Az idény egy bizonyos szakaszában 3–3–3–1-es formációig fejlődött támadásban, és főleg olyan csapatok ellen tudott ebben a felállásban domborítani, amelyek átengedték a kezdeményezést és odaadták neki a labdát. 

A Barcelona elleni 2012-es kupameccs kulcsfontosságúnak bizonyult. A Real szinte ugyanazokkal a játékosokkal, akikkel korábban kapott egy ötöst, 2–2-t játszott a sorozat negyeddöntőjének visszavágóján úgy, hogy kétgólos hátrányba került. Az volt az a mérkőzés, amely egyértelműen megmutattaa, hogy a Real felzárkózott a Barcelona mellé (a 2011-es megnyert kupadöntő jelentette az „előszelet”), és már nem „csinálja össze magát”, ha szembekerül vele.  Nem sokkal később 2–1-re megnyerte a bajnoki klasszikust Barcelonában – azon a találkozón Messi nem lőtt kapura –, és 100 pontot gyűjtve, kilencpontos előnnyel végzett a Barcelona előtt. 

A José Mourinho fémjelezte Real Madrid fejlődése nyomon követhető volt a klasszikusokon, és ezekből abban az időszakban jó néhányat játszottak. Első lépésként a hangsúlyt a védekezésre helyező csapatot láttuk a pályán, amelynek az erejéből már nem futotta támadásra. Aztán egy bátrabbat, amely egy támadóval többet vonultatott fel, végül egy vakmerőt, amely a labdatartásra koncentrált apró kombinációkkal, futásra kényszerítve a Barcelonát. Ugyanakkor mindenki tudja, hogy a kilencven perc során ezt csak elszigetelt esetekben teheted meg a Barcelonával szemben, és csakis akkor, ha a játék minden mozzanatát kontroll alatt tartod. Mourinho utolsó idényében a Real szétesett, és bár a klasszikusokon helytállt, könnyű pontokat veszített, koncentrációja alábbhagyott, és a mesternek már nem maradt ideje és energiája taktikai finomhangolásra, esetleg teljes áthangolásra. 

José Mourinho az első madridi szakaszában 2010 és 2013 között 178 meccsen irányította a csapatot, és három trófeával gazdagította a klub dicsőséglistáját: egy bajnoki címmel (2012), egy Király-kupával (2011) és egy spanyol Szuperkupával (2012). Mindhárom sorozatban a Barcelonát utasította maga mögé. Amikor Florentino Pérez klubelnök átigazolta, az is a küldetései között szerepelt, hogy törje meg a legnagyobb rivális spanyolországi hegemóniáját. Ezt abszolválta, sőt, a BL-ben is „fellazította a talajt” az utána következőknek. 2011. április 13-án az európai klubfutball ötcsillagos sorozatában, a mester 500. tétmeccsén a Real túljutott a Tottenham együttesén, és nyolc év szünet után ismételten ott olvashattuk a nevét Európa legjobb négy csapata között. Az ősi ellenfél, a Barcelona jelentette az akadályt az elődöntőben, amely aztán megnyerte a kiírást. A következő évadban Mourinho Realját a Bayern állította meg a döntő kapujában, 2013-ban pedig egy másik német csapat, a Borussia Dortmund. 

Azóta a Real Madrid hatszor nyerte meg a BL-t, Florentino Pérez határozott véleménye szerint Mourinhónak köszönhetően. Azáltal, hogy ismételten hozzá nyúlt, meghálálja neki mindazt, amit abban a három évben tett a klubért.
Való igaz, mindenkit kibiliárdozott maga mellől, aki nem volt szimpatikus neki, vagy nem az ő szekerét tolta, az ő versét szavalta – Valdano, Casillas és mások –, de visszaállította a klub megtépázott becsületét, megtörte a Barcelona uralmát, és úgy távozott három trófeával, hogy közben már egy újabb négyéves szerződés  lapult a zsebében.  Olyannyira megromlott a viszonya néhány játékossal és a sajtóval, hogy jobbnak látta, ha lelép. Azóta hat csapatnál dolgozott (Chelsea, Manchester United, Tottenham, AS Roma, Fenerbahce, Benfica), és ebben az időszakban hat trófeát nyert. A Real Madrid csaknem ötször ennyit, köztük hat BL-t. 
José Mourinho második etapja a Real Madridnál a modern kori labdarúgás egyik legnagyobb talánya, ami elsülhet így is, meg úgy is. Viszont így is meg úgy is hatost kell dobnia. Nyernie kell!

A kocka el van vetve, José!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!