Mindenből tízes

"Más volt még akkor a dolgok állása, életem egyik legnagyobb élménye volt, hogy tizenévesen Kántor Anikóval, Erdős Évával, Szabó Melindával, Farkas Ágival játszhattam együtt – emlékszik vissza Fanni.

– Két évvel korábban még elérhetetlennek tűnt számomra az ő szintjük, aztán egyszer csak azt mondhattam, úristen, köztük vagyok. Soha nem felejtem el, amikor először a pályára küldött Csík János, az akkori kapitány. Kökény Bea és Siti Bea viszont nem volt kint velünk Németországban, és irányító nélkül, sajnos nem is sikerült úgy a vébé."

A következő évek sem úgy alakultak a balszélső számára, ahogy szerette volna, bár egy Eb-selejtező erejéig már akkor is együtt dolgozhatott a Németh-Zsiga párossal.

Az 1998-as kontinenstornára Mocsai Lajossal utazott a magyar csapat, Kenyeres Fanni viszont lépni sem tudott akkoriban: térdszalagszakadása a válogatottbeli pályafutását is kettészakította.

"Mire felépültem, Lajosnak megvolt a kész kerete, jöttek az eredmények is, így nem szívesen változtatott rajta. Esélyem sem nagyon volt rá, hogy bekerüljek" – meséli Fanni. A posztjáért ráadásul kétszer akkora volt a verseny, mint mondjuk a beállóknál, hiszen Mocsai szokása lett, hogy egyetlen balszélsőt utaztat ki a világversenyekre.

Németh Andrásék ezzel szemben abban hisznek, hogy a balszélre is kell két, erre a pozícióra kiképzett, minőségi ember, az egyikre rá is leltek a Cornexinél. Amikor arról kérdezzük a Fehérvárról behívott Fannit, hitt-e benne még, hogy eljön ismét az ő ideje, mereng egy kicsit maga elé nézve. "Mindig úgy dolgoztam a klubomban, hogy akár vissza is kerülhessek."

Szemben néhány öntelt futballsztárral, ő a hozzáállásával is kiérdemli a tízes mezt.