Szucsánszki Zita: Jó tanulóév volt
– Milyen?
– Milyen érzés? Nem jó, nyilván. Természetes, hogy csalódottak vagyunk. De nem lett volna reális ezzel a kerettel, ilyen állapotban bejutnunk a négy közé.
– Legkésőbb az utolsó, a Zvezda elleni meccs végére már teljesen elgyötörtnek látszottak, az biztos.
– Az öltözőben úgy néztünk ki utána, mint a vert sereg. Nagyon kemény volt. Dajka Betti agyrázkódást szenvedett, még most sem edz, Szamoránsky Piri sántikált, Cifra Anita a fájó vállát fogta, mi meg Tomori Zsuzsival csak támogatni bírtuk egymást. Szóval teljesen kipurcantunk, ha tovább is mentünk volna újabb két meccset, ráadásul a Győr ellen, már tényleg nem bírtunk volna ki. Talán egy fokkal jobb érzés lett volna úgy búcsúzni, hogy nyerünk Zvenyigorodban, de mint kiderült, úgy sem juthattunk volna tovább. Egyrészről fájó, de rengeteg hozadéka is van a szereplésnek.
– Kíváncsian hallgatom.
– Nagyon összekovácsolódott a csapat, hogy csak egyet mondjak. A Zvezda elleni vereség után sem bújt el senki a szobájába búslakodni, épp ellenkezőleg, összegyűltünk a hotelben filmet nézni – nem is egyet, kettőt. A Trópusi viharral kezdtünk, mert azért ránk fért valami vidító, azt el kell ismerni, aztán meg jött a Mamma mia!, az ilyen zenés-táncos. Ott együtt valahogy fel is dolgoztuk a történteket. Vasárnap késő este értünk haza, és ami engem illet, a hétfőt végigpihentem, főzőcskéztem, a kedd meg ráment az ügyintézésre, a számlák befizetésére, a kismillió tennivalóra, amelyekre az utóbbi hetekben esélyem sem volt. A kézilabda eszembe sem jutott, csak amikor este belenéztem egy mérkőzésbe a tévében, de az is Bundesliga-férfimeccs volt. Most meg hogy először találkoztunk a csapattal a hazaérkezés óta, nem is beszéltünk a BL-ről – elengedtük, azt hiszem.
– Vagyis összességében büszkék lehetnek a nyolc közé kerülésre?
– Szerintem igen. A két KEK-győzelem után az munkált mindenkiben, hogy tessék, akkor mutassuk meg, hogy erősebb mezőnyben mire vagyunk képesek, és szerintem nem vallottunk szégyent, sőt. Meg ez egy jó tanulóév is volt mindannyiunk számára, megtapasztaltuk a saját bőrünkön, milyen háttérrel, milyen körülmények között dolgoznak a legjobb európai csapatok. Emlékszem, Ljubljanában csak néztem azt az óriási csarnokot, a gyúrónk még el is tévedt benne, mikor kicsit nem figyelt, és rossz irányba kanyarodott az egyik folyosón – viszont jó érzés, hogy mi is ide tartozunk, megálltuk a helyünket. Még úgy is, hogy a végére elfogytunk.
– Hogy viselték a sorozatos sérüléseket, a balszerencse-sorozatot? Kívülről kicsit olyan volt, mint valami rémálom, amelyben bedobják az embert a vízbe, és minél nagyobb erőfeszítéssel úszik, annál messzebb kerül tőle a part.
– Ilyesmi... Az ilyen sérülések megviselnek mindenkit, főleg persze azt, aki elszenvedi őket. De amikor például Nerea Pena kiesett, abban a pillanatban tudtuk, hogy ez mit jelent mindannyiunknak. Addigra Zácsik Szandra már rég sérült volt, aztán jött Szekerczés Luca, Deáki Dóri, csak fogytunk és fogytunk. Tomori Zsuzsival csak fogtuk a fejünket, hogy mi jöhet még.
– Hol érezték legjobban a sérültek hiányát?
– A legjobban talán az hiányzott, hogy Zácsik Szani felmenjen a levegőbe lőni, és megbontsa az ellenfelek védelmét. De éreztük mi ezt mindenütt, még védekezésben is, ahol darabra csak-csak meglettünk volna, de azzal, hogy például Tomori Zsuzsi vagy én egyáltalán nem tudtunk pihenni, ott sem maradt energia.
– Sok munkája volt csapatkapitányként abban, hogy a lányok ne dobják le a láncot?
– Szinte semmi, ez nem olyan csapat, ahol bárki ledobná a láncot. Ameddig bírjuk, csináljuk.
HOGYAN LÁTJA ELEK GÁBOR SZEREPÉT? MIK A HÁTRA LEVŐ CÉLKITŰZÉSEK A SZEZONBAN? VÁLASZOK A PÉNTEKI NEMZETI SPORTBAN!
