Glória – Simon József jegyzete

Kevés rosszabb, fájóbb élménye lehet sportolónak – és sportújságírónak is –, mint amikor a csapat vagy az egyéni versenyző esélyesként veszíti el a döntőt. A kézilabda magyar történetében sajnos nem is egy hasonló fináléra emlékezhetünk – és engedtessék meg, hogy eltekintsünk a válogatottak s a klubok felsorolásától, amelyek olimpián, világbajnokságon vagy európai kupadöntőben már megnyertnek hitt állás után kényszerültek fejet hajtani vetélytársuk előtt.

A férfi Bajnokok Ligája idei négyes döntője azonban különösen mély, valahogyan gyógyulni sem nagyon akaró sebet tép fel. Ugyanis június elején ismét találkozik Kölnben a Veszprém és a lengyel Kielce... Aki csak kicsit is érdeklődik a sport és főleg a kézilabda iránt, annak nem is kell mondanunk, hogy a három évvel ezelőtti BL-fináléban a magyar bajnok kilencgólos előnnyel kezdte a hajrát, majd látványosan összeomlott, és a végeredmény döntetlen lett. Illetve következett a hosszabbítás – szintén iksz...

A hetespárbajt pedig 4–3-ra a lengyelek nyerték meg, akiknek a kispadján Talant Dujsebajev ült. Pontosabban dehogy ült! Korábbi szövetségi kapitányunk – halkan tegyük hozzá, dicstelen kapitányunk... – rohangált, kiabált, cirkuszolt a cserepad előtt, miután játékosai az utolsó tíz percben bedarálták a már-már ünnepelni készülő Veszprémet.

Akkor a magyarok ünnepe elmaradt…

A mennyekből a pokolba jutottak a mieink, és fordítva a lengyelek, akiknek Kölnben, aztán meg az otthoni örömködés napjaiban-heteiben is glória övezte a fejét.

Aki benne volt vagy akár csak látta, annak rémálmaiban tér vissza az ottani végjáték, a hosszabbítás és a heteslövések őrülete. A veszprémi játékosok, akik ebben részt vettek, azóta sem szívesen válaszolnak, ha ez a meccs kerül szóba. Megértjük őket. Életük egyik hatalmas lehetőségét szalasztották el – maguk sem tudják, miként.

Ezután következtek a szürke, de dolgos hétköznapok. A Kielce és a Veszprém azóta négyszer találkozott a BL-ben. Nem fogják elhinni, a lengyelek egyszer sem nyertek. És ez mégsem elégtétel a Veszprémnek. Mert arra feni a fogát, hogy ott, a tetthelyen, a nagy bukás csarnokában, vagyis a Lanxess Arenában vághasson vissza a kilencről elvesztett mérkőzésért.

Az idén nem a döntőben, hanem már az elődöntőben lesz rá módja. Ha visszavág, onnan már egyenesebb út vezethet a végső diadalhoz – édes sikerélménnyel a háta mögött.