A női kéziválogatott mentáltrénere elárulta, hogyan segíti Golovin Vlagyimirt és a játékosokat

– Hogyan került az üzleti világból a női kézilabda-válogatotthoz?
– Régóta dolgozom együtt felsővezetőkkel. Az elsődleges szakterületem a szervezetfejlesztés. Bevallom, eleinte magam sem tudtam, hogyan kötöttem ki a női kézilabda-válogatottnál, de utólag tudom, személyes szimpátiának, valamint a módszertani tudásomnak és gyakorlatomnak köszönhetem.

– Hogyan vette fel a fonalat a csapatnál? Miként ismerte meg az ott zajló munkafolyamatokat, illetve a játékosokat és a szakembereket?
– Lépésről lépésre. A tokiói olimpia előtt érkezett hozzám az MKSZ megkeresése. Az első feladatom az volt, hogy profilt alkossak a játékosokról. Nagy nyomás volt a csapaton, hiszen a koronavírus-járvány miatt zárt közegben rendezték a játékokat. Ez minket úgy érintett, hogy amikor a szállodában voltunk, a saját emeletünket sem volt szabad elhagyni. Így végig csinálni a felkészüléssel együtt csaknem egy hónapot, minden tekintetben kontroll alatt élve, rettenetes dolog. Az általam készített profilozást arra hasznosítottam, hogy megtudjuk, mi kell ahhoz, hogy ebből a helyzetből a legjobbat tudjuk kihozni. Ezt követően a párizsi olimpia előtt tértem vissza a csapathoz, már belsős stábtagként. Akkor is komoly figyelmet igényelt az, hogy megismerjem, éppen ki, mikor és milyen feladatot végez, hová megy, mikor van idő a fejlesztő foglalkozásokra.

– A válogatott mérkőzéseit megelőzően általában rövid idő jut csak a közös felkészülésre. Hogyan készül fel arra, hogy ezek az időszakok hatékonyan legyenek kihasználva?
– Golovin Vlagyimirral előzetesen átbeszéljük a ránk váró feladatokat, közösen felkészülünk. Tudni kell, hogy amikor a szakmám fejlesztő részéről beszélünk, az mindig előre kitűzött célok mentén történik – jelenleg egy négyéves program mentén. Ebben megfogalmazom, hogy az adott évben miben tudunk fejlődni és a szövetségi kapitánnyal átbeszéljük az ő kívánalmait. Ő az edző, én pedig sok tekintetben a csapatot és őt erősítem.

– Tehát nem csak a játékosok, a kapitány is támaszkodik Önre.
– Igen. A legnagyobb feladat a csapat- és kultúraépítés. Kultúrát nem lehet úgy építeni, hogy bemegyünk a boltba és megvesszük – ez viselkedéseken, stratégiákon át történik. A kapitánnyal átbeszéljük és tisztázzuk az ezekkel kapcsolatos kérdéseket, és amit ő ezek után eldönt, azt én szakmailag támogatom.

– A mérkőzések idején milyen közel tartózkodik a csapathoz?
– A lelátóról nézem a meccseket és nem is szeretnék közelebb menni. Franciaországban és Magyarországon is előfordult egy típushiba, hogy a játékosok elkezdenek jobban ragaszkodni a mentális fejlesztő szakemberhez, mint a szüleikhez. De ne felejtsük el, a játékos lép pályára, ő tud megküzdeni a rá váró kihívásokkal. Nekünk, mentáltrénereknek úgy kell „átadni” a játékost a meccs előtt, hogy készen áll, képes megküzdeni, véghez tudja vinni a rá váró feladatokat.

– Azaz: „elmentem, mostantól tegyék nyugodtan a dolgukat, nem vagyok itt”.
– Így van. Nekünk a lelátón van a helyünk. A felmerülő kihívásokat a mérkőzés során az edzőnek kell megoldania a csapattal. Nekünk a legtöbbször akkor zárul le a szerepünk egy meccs előtt, amikor az azt megelőző nap segítséget nyújtunk annak, aki akkor igényli.

Kovács Magdolna a a II. Sport Coaching és Mentáltréning Konferencián a magyarországi sportegyesületeknél, illetve szövetségeknél zajló jó gyakorlatokról osztotta meg tapasztalatait egy kerekasztalbeszélgetés során. Erről ide kattintva olvashat bővebben.