Az álmai határozzák meg a határait – interjú az 50 éves Béres Tímeával

– Amikor találkozunk, mindig mosolyog, kiegyensúlyozott, úgy tűnik, minden rendben van az életében.
– Örülök, ha így látja, úgy gondolom, valóban egyensúlyban van és önazonos az életem – válaszolta Béres Tímea, aki jelenleg a Kecskeméti Junior Sport Nonprofit Kft. ügyvezetője és a Mercedes-Benz Gyár Nemzeti Kosárlabda Akadémia szakmai igazgatója. – Elégedett vagyok, a tenyerén hordoz a sors. Rengeteg kihívás volt az életemben, de általában megugorhatóak voltak ezek a feladatok, sikerrel és sok tapasztalattal zárultak, több lettem ezektől. Ha újrakezdhetném az életem, nem változtatnék semmin.
– A családi hátterét ismerve nem meglepő, hogy még mindig a sportban, a kosárlabdában dolgozik. Volt esélye, hogy más útja legyen?
– Nem igazán, boldog vagyok, hogy a sportban maradhattam, teremthettem értéket és olyan területen helyezkedhettem el, ahol lehetett alkotni az elmúlt években. Bízom benne, hogy sok gyereknek teremtettük meg a esélyt, hogy valóra váltsa az álmait – ahogy nekem sikerült a sportolói pályafutásom során.
– Amikor 15 évesen elhagyta Székesfehérvárt és Budapestre, a Tungsramhoz került, akkor már körvonalazódott ön előtt, hogy milyen magasságokig juthat el a kosárlabdában?
– Annyit tudtam, hogy nagyon szeretem csinálni, és talán ügyes is vagyok benne. A székesfehérvári Ikarus akkor került fel az élvonalba, amikor mi fiatalként bontogattuk a szárnyainkat, így fedeztek fel Fűrész Emőkével együtt a fővárosból. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy bíztak bennem, és megléptük a költözést, pedig akkor még mások voltak a lehetőségek, nagyon kevés kommunikációs vonal létezett. Szerencsére elég bátor voltam, hogy elfogadjam a kihívást és mindig a következő lépcsőfokot akartam megmászni. Talán az érettségi után vált világossá, milyen sikereket lehet elérni, mit lehet megvalósítani. Mindig is arra törekedtem, hogy ne a határok szabják meg az álmaimat, hanem az álmaim a határokat.

– Játékosként és sportvezetőként is nagyon fontos feladatai voltak, amelyekkel rengeteg teher is járt. Korán kiderült, hogy képes jól kezelni a nyomást?
– Valaki egyszer azt mondta, én akkor teljesítek jól, ha van rajtam nyomás, de így ezen sohasem gondolkodtam. Sokkal inkább mindig kíváncsi voltam, mire vagyok képes, és az egy könnyű helyzetben nem derül ki. Ki kell lépni a komfortzónán kívülre, és keresni erre a lehetőségeket a fejlődés érdekében. Igyekszik az ember olyat tenni, ami fontos és nyoma marad.
– Azon kevés játékos egyike, aki játszott az elmúlt évtizedek két legjelentősebb klubjában, a Sopronban és a Pécsben is, és mindkét helyen kedvelték.
– Arra nagyon büszke vagyok, hogy bárhol játszottam, mindig értünk el nagy sikert, legyen szó bajnoki címről, kupagyőzelemről vagy jó esetben mindkettőről. A Tungsram után nagyon szerettem a Fradi-család része lenni, történelmet írtunk a Ferencváros rövid „kosaras” időszaka alatt a bajnoki és kupaarannyal. Utána kellett először igazán gondolkodnom a profi pályafutásom alatt, hogy hová igazoljak, és a Sopront választottam. Ez azért volt életem egyik legjobb döntése, mert ott ismerkedtem meg a férjemmel (Ivkovics Sztojan, a férfiválogatott korábbi szövetségi kapitánya – a szerk.). A második idényem elég furcsa véget ért Sopronban, utána fél évet kihagytam, ezt az időszakot használtam ki arra, hogy elmentem Amerikába, a WNBA-be, a Los Angeles Sparks edzőtáborába. Ki akartam próbálni, alkalmas vagyok-e az ottani szereplésre, de aztán kiderült, a fizikai adottságaim nem megfelelőek. Ezt követően keresett meg a Pécs, és csodálatos éveket éltem meg ott. Gyönyörű emlék az első messinai Euroliga négyes döntő, ott nézett ki magának a francia Valenciennes.
– Huszonegy felnőtt trófeát nyert, ebben vannak bajnoki címek, kupagyőzelmek, Euroliga- és Ronchetti-kupa-diadal. Akad ebből kedvenc?
– A Valenciennes-nel elért Euroliga-siker mindenképpen a csúcs, felejthetetlen élmény volt és meghatározó emberi kapcsolatokra is szert tettem. De nagyon jó szívvel gondolok vissza az 1996-os budapesti streetball-világbajnokságra, amelyet a Hősök terén rendeztek meg, és sikerült megnyernünk, a legértékesebb játékosnak járó díjat pedig Kareem Abdul-Jabbartól vehettem át. Aztán a 2004-es pécsi bajnoki cím is emlékezetes, amikor a legjobb centernek járó és az MVP-díjat is megkaptam. A 2003-as döntőt pedig úgy nyertük meg, hogy már fiammal, Milánnal a hasamban játszottam, szóval az egy közös siker volt.
– Egyértelmű volt, hogy sportvezetői pályára lép a sportolói karrierje lezárása után?
– Mindig figyeltünk arra, hogy a sportpályafutásunkkal együtt igyekezzünk egyensúlyban tartani a családi életünket, ha Sztojan karrierje volt a fontosabb, akkor én alkalmazkodtam, és ez fordítva is működött. Azért hagytam abba a pályafutásomat, mert Milán hatéves lett, addig rengeteg városban, országban éltünk, és szükségesnek éreztük, hogy mielőtt iskolába megy, letelepedjünk, legyen biztos pont az életében. Sztojan edzői felkérést kapott Kecskemétről, és ezután jött a lehetőség, hogy az összeszedett tapasztalatomat, tudást az utánpótlásban kamatoztathatom. Azt korábban is tudtam, hogy gyerekekkel és a sportban szeretnék dolgozni. Akkor kezdődött az akadémiák akkreditációja, a szakembereinkkel együtt beadtunk egy pályázatot, és sikerült is elnyerni. Később a sportiskola vezetője is lettem, így már nemcsak a kosárlabdában dolgozom, hanem tizenhat másik sportágban is, egy teljes utánpótlást átölelő modellt alakítottunk ki. Minden tevékenységből igyekeztem a legjobbat kihozni az életemben, most is erre törekszem.

– Játékosként volt nehezebb Euroligát nyerni, vagy egy ilyen intézményt, szervezetet irányítani sportvezetőként?
– Mindenképpen a mostani feladataim a nehezebbek. Hasonlóság is akad, csapatban kell gondolkodni, fontos, hogy kikkel végzem a munkám és mire képesek. Sok mindent át lehet építeni a sportvezetői feladatokba abból, amit az ember sportolóként átélt. A felelősség óriási, százötven munkatársunk van, ezernyolcszáz gyerek sportol nálunk. Szerencsére az elmúlt években sok lehetőségünk volt létesítményeket, infrastruktúrát fejleszteni, kétmilliárd forint értékben történtek beruházások. Egész várost átölelő projekteket vittünk végbe, és örülök, hogy a részese lehettem, mert sportvezetőként is hagyok talán valamit magam után.
– A család mindig kiemelt szerepet játszott az életében, de ennyi fontos feladat mellett hogyan maradt ideje, energiája az otthoni teendőket, kötelességeket is maradéktalanul ellátni?
– Az elsődleges szerepem, hogy anya vagyok és feleség, ez sohasem szorulhatott háttérbe, és a férjemmel is tudtunk feladatmegosztással együttműködni, a szüleim is támogattak. A gyerekeim, Milán és Márkó is kosárlabdáznak, szülőként is láthattam, milyen munkát végzünk az akadémián, ez a tapasztalat is segít.
– Elképesztőan gazdag életutat járt be. Mit lát maga előtt?
– Hálás vagyok azért, hogy idáig eljutottunk Kecskeméten, és bízom benne, hogy amit felépítettünk, az tovább fejlődik, nem lesz megtorpanás. A munkatársaim is rendkívül elkötelezettek, szerintem értékteremtő munkát végzünk és valamilyen szinten közfeladatot. Ennek működnie kell, mert a sport ad identitást az embereknek országos vagy helyi szinten is.
| A címeres mez volt mindig a legfontosabb |
Béres Tímea 108 alkalommal volt magyar válogatott, szerepelt Európa-bajnokságokon, világbajnokságon is, kiváló edzőkkel, csapattársakkal gyönyörű sikereket ért el. „A legszebb dolog az, amikor az ember magára öltheti a magyar válogatott mezét. Ilyenkor érzi át az ember, hogy egy egész országért küzdhet. Az 1997-es hazai rendezésű Eb-n megszerzett negyedik hely csodás emlék, innen kvalifikáltuk magunkat a vébére, ahol a tizedik helyen zártunk. Tényleg nagyszerű játékosokkal szerepelhettem együtt, rengeteg élményt gyűjtöttem.” |
| NÉVJEGY |
![]() IVKOVICSNÉ BÉRES Tímea |

80 éves lett az Ormai-birodalom ékköve

Kezdődhet a harmadik 40 – Sárosi László 80 esztendős







