Nélküled? Veled! – Szöllősi György jegyzete

Két nap alatt két telt házas bajnoki mérkőzésen voltam egy-egy nagyszerű, új stadionban, s azért nem írom, hogy két magyar bajnokin, mert az egyik találkozót a szlovák bajnokságban, Szlovákia területén, de a hetvenöt százalékban magyarok lakta Dunaszerdahelyen rendezték, kétnyelvű hangosbemondással, jórészt magyar anyanyelvű drukkerekkel a lelátón.

Nemcsak helyiekkel, hanem magyarországiakkal, sőt erdélyiekkel, délvidékiekkel. Nem lehet nem észrevenni azt a helyszíni tudósításunkban is méltatott, s az elmúlt években szinte spontán kialakuló kulturális jelenséget, amelyet például a dunaszerdahelyi meccsre járás jelent, de amelyet ma már hivatalosan, intézményesen is támogat Magyarország, az anyaországi oktatási és sportintézmények, sőt a határokon átnyúló piacra dolgozó magáncégek.

Azoknak viszont, akik a hazai sportlétesítmény-fejlesztéseket is minduntalan kritizálják, és egyéb, nem is feltétlenül kevésbé fontos kulturális vagy egészségügyi beruházásokkal állítják szembe, még abszurdabbnak tűnik a jelenség, miszerint Magyarország nemcsak a trianoni határokon belüli, hanem az azon túli magyarok sportját, sportklubjait is támogatni igyekszik. Holott, ha higgadtan végiggondoljuk, mi történik, nemhogy nem abszurd ez a folyamat, de magától értetődő és fontos.

Azt például már csak az egészen szélsőséges kisebbség állítja idehaza, hogy nem kötelességünk támogatni a magyarok oktatását, kultúráját, egyházait, vállalkozásait, bárhol éljenek is. Hogy nem tartozik a feladataink közé a magyar iskolák, óvodák, templomok, néptánc- és színjátszó csoportok, cserkészcsapatok, a magyar egyetemek felkarolása, segítése.

Ha pedig így van, akkor a kultúra és főként a magyar kultúra szerves részét jelentő sportkultúra, amelynek talán a legerősebb a közösségteremtő és nemzeti öntudatot tápláló hatása, nem maradhat ki mindebből. De minden magyarázatnál és bizonygatásnál többet ért látni a marosszéki, zentai, budapesti szurkolókat a DAC új otthonában, a Mol Arénában, és hallgatni, amint ugyanazt éneklik másnap a Fradi-pályán is szurkolók tízezrei: „Milyen jó, hogy itt vagyunk, s mint a régi jó barátok, egyet mondunk s egyet gondolunk.”

Itt (is) értelmet nyernek a határon túli magyar futballakadémiák, etnikai alapon szerveződő szurkolói csoportok, hagyományos magyar sportegyesületek. Ezt a hatást, ezt az érzést, ezt az erőt bizony nehéz, s talán fölösleges is forintosítani, és lehet ugyan újságcikkekben, cinikus hozzászólásokban és kocsmai okoskodásokban kinevetni, lesajnálni, lehet rajta szörnyülködni és gúnyolódni, de élni nélküle aligha érdemes.