IV. vs. IX. – Czipó Ádám jegyzete

Magyar futball. Ennek a szószerkezetnek az elmúlt évtizedekben mindig is különleges volt a csengése, de érdekes módon nem volt olyan kettős jelentése, mint ma. Mert 2024-ben muszáj különbséget tenni a válogatott futball és az NB I között. Felvetődhet a kérdés, milyen aspektusból választom önkényesen ketté a kifejezés részeit. Ahhoz, hogy hiteles maradjon ez az írás, ki kell domborítanom a különbséget a társadalomra gyakorolt hatásukban. És persze a válogatottról is tudnék kritikusan írni, kezdve azzal, mennyire építünk a hazai utánpótlás-nevelésre, vagy hány játékost honosítottunk az utóbbi években, akik legfeljebb szegről-végről magyarok. Ezeket az észrevételeket nem elfelejtve mégis azt gondolom, voltaképpen a társadalomra gyakorolt hatás a legfontosabb. Ebből a szempontból a válogatott körüli miliő kiváló – rendre tele a Puskás Aréna, magyar emberek tízezrei kerülnek euforikus hangulatba függetlenül attól, hogy a törésvonal melyik oldalán helyezkednek el.

És éppen itt van a legnagyobb hiányérzetem az NB I-gyel kapcsolatban – nem az a legnagyobb probléma, hogy a játék sebessége nem éri el az osztrák első osztályét, vagy hogy bár a Ferencváros utcahosszal az összes többi csapat előtt jár, még sincs a nemzetközi porond középmezőnyében releváns csapatunk, még azzal együtt sem (vagy éppen részben amiatt), hogy rendszeresen meccshalasztást engedélyez az MLSZ.

A legnagyobb baj a kultúra hiánya, az, ami a futballt igazán futballá teszi profi szinten. Az, amit pénzzel nem lehet megvenni, ahogyan azt Szaúd-Arábia példája is mutatja, de a hosszú évek óta élvonalbeli Kisvárdán vagy Mezőkövesden sem.

Bármilyen állapotban is van a csapat Újpesten vagy a kilencedik kerületben, egy biztos – van kultúra, még ha az utóbbi időben egyre sokasodnak is a Groupama Aréna VIP-szektorában a politikusok és celebek, akik jellemzően háttal ülnek az eseményeknek. A derbi így az egyetlen olyan NB I-es esemény a naptárban, ami miatt tényleg izgatottan kelek fel. Ami abszurd, mivel ha fellapozzuk a Marty McFly-féle sportalmanachot, azt találjuk, hogy legutóbb 2019-ben ért el döntetlent az Újpest, győzni pedig 2015-ben tudott Mbaye Diagne-nyal, Balajcza Szabolccsal és Enisz Bardival – nem tegnap történt. Észak-Pesten a sorozatos sikertelenség és csalódás, a kilencedik kerületben pedig a győzelmek inflálódása miatt lehetne fokozatosan kisebb a lelkesedés. A sorminta megszakadására pedig ezúttal sincs nagy esély, ettől függetlenül pokoli hangulat várható a Megyeri úton mindkét fél részéről – hát mi ez, ha nem kultúra?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!