Stieber Zoltán: Már azt is megbecsülöm, hogy simán fel tudok menni a lépcsőn

„Köszönöm, jól vagyok!”

Stieber Zoltán mozgásán egyáltalán nem látszik, min ment keresztül, így el is lehetett neki hinni, amit mond. Még április 3-án sérült meg a Fehérvár FC elleni Mol Magyar Kupa-mérkőzésen, amelyen az elődöntő volt a tét, 4–1-nél állt be a 80. percben.

Már továbbjutott az MTK Budapest, a mérkőzés végét várta mindenki (Ivan Saponjics szépített, beállítva a végeredményt), utólag nyilvánvaló, a válogatott játékos szívesen lemondott volna erről a néhány perc játéklehetőségről… Előre azonban senki sem lát: Gera Zoltán karrierje az FTC–Mezőkövesd bajnokin ért véget (bár még csaknem egy évvel később 12 percet játszott az utolsó fordulóban), 5–0-ra győzött az FTC, ezt a meccset nélküle is megnyerte volna.

A sérülés bármikor utolérheti a futballistát.

Aki látta, nem felejti el, Stieber Zoltán a földön fekve milyen erővel szorította a fölé hajoló kluborvos, dr. Dreissiger Imre kezét.

„Kitámasztottam, a bal lábam kicsúszott alólam, és abban a pillanatban éles fájdalmat éreztem, ahogy a jobb lábam alám fordult – emlékezett vissza a történtekre Stieber Zoltán. – Tudtam, hogy nagy a baj, azt éreztem, a közelítő izmom szakadhatott el. Azóta sem beszéltem senkinek részletesen azokról a percekről, jönnek vissza az emlékek, de már nem gond, feldolgoztam. A fájdalomnál is ijesztőbb volt a lábam látványa: furcsa, természetellenes szögben állt, egyszerűen nem volt a helyén. Próbáltam mozgatni, ám mintha nem akart volna engedelmeskedni – ez még a fájdalomnál is ijesztőbb volt.”

A mentőautóban már tudni lehetett, a futballista csípője mozdult el a helyéről. Két, legfeljebb három órán belül vissza kellett helyezni a helyére, a késedelem további komplikációkat okozott volna.

„Még aznap este visszatették a helyére, de nem ámítottak az orvosok, közölték, csak utána derül ki, a beavatkozás sikeres volt-e – folytatta a korábbi 26-szoros válogatott támadó –, addig bizonytalan, hogy egy hosszadalmas, bonyolult operációra lesz-e szükség. Ezt szerencsére elkerültem, a visszaillesztés tökéletesen sikerült, utána hat hétig mankóznom kellett, egyáltalán nem terhelhettem a lábamat. Hirtelen problémát okozott olyan megszokott, hétköznapi cselekedet, mint a zuhanyozás, kimenni a konyhába, oldalra fordulva aludni vagy kimenni a mosdóba – volt időm gondolkodni, és ma már azt is megbecsülöm, hogy simán fel tudok menni a lépcsőn. Ilyenkor mindent átértékel az ember. Korábban már ismertem Feszthammer Rékát, most is az ő irányításával kezdtem el a rehabilitációs munkát: erősítés, a sérült ízületek óvatos mozgatása, fokozatos terhelése. A napokban MR-vizsgálat mutatta ki, hogy minden rendben van, noha az is szóba került, elképzelhető, hogy csípőprotézist kell beültetni. Sok ismerősömnek van, mozognak, sportolnak vele, édesapám is kapott ilyet, de úgy gondoltam, ehhez még fiatal vagyok.”

A futballista tehát túl van a nehezén, a mankót eldobhatta, és a mozgásán már semmi nyoma annak, milyen ijesztő sérülést szenvedett. Ebben nyilván a mentális erő is segítette.

„Az első két-három nap során nagyon magam alatt voltam – fogalmazott Stieber Zoltán. – Ám pozitív szemléletű ember vagyok, túl akartam jutni ezen, amilyen gyorsan csak lehet. Nagy öröm, hogy újra mozoghatok, terhelhetem magam, nincsenek fájdalmaim. A folytatás? Az idén harminchét éves leszek, nem tagadom, eszembe jutott, mennyi időm lehet még a futballpályán, foglalkoztatnak a játékoskarrierem utáni lehetőségek, de szerencsére nem kell kapkodnom, van időm átgondolni, merre, hogyan tovább.”