Íme, a magyar fiatalok! – Szöllősi György jegyzete

Joggal mondhatják, hogy néhány hét után nincs még itt az ideje összegezni, tanulságokat levonni az úgynevezett „magyar-” (5/1), meg „fiatalszabály” (3+2) ügyében, de olyannyira látványos a fiatal és a magyar játékosok berobbanásának sikere az NB I-es csapatokba, hogy – némi kockázatot vállalva – már most kijelentem: hatalmas átverés áldozatai voltunk mostanáig mindannyian. Megpróbálták elhitetni velünk, hogy a saját, hazai nevelésű játékosok rosszabbak, képzetlenebbek, ügyetlenebbek, gyengébbek a sok száz nevesincs külföldinél, akik úgy jöttek és mentek tömegével, hogy nagy részüknek a nevét sem jegyeztük meg közben. És lehetetlen volt bizonyítani az ellenkezőjét, hiszen a magyar fiatalok egyszerűen nem kaptak játéklehetőséget az élvonalbeli csapatokban. Gyanús lehetett volna, hogy ahol igen (mint például Kecskeméten vagy Pakson), onnan sorra kerültek be a válogatottba vagy szerződtek magasabb fizetésért külföldre.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy jó néhány kollégám hangoztatta folyamatosan az elmúlt években is, hogy még a relatíve jó eredményeknek sem örülnek úgy a szurkolók, ha ismeretlen és nehezen megtanulható nevű külföldiekkel éri el azokat egy-egy hazai csapat, s hogy sokkal több lehetőséget kellene adni a saját nevelésű futballistáinknak. Vincze András, labdarúgórovatunk vezetője például jegyzetek, publicisztikák tucatjaiban mondta, írta, követelte, hogy játsszanak a magyarok, amit végül az MLSZ és a sportállamtitkárság szakmai csapata – ha úgy tetszik, Csányi Sándor és Szalai Ádám összefogása kellett, hogy kikényszerítse a szabályt vonakodva, ellenvéleményeket megfogalmazva végrehajtó klubokból. Nos, erre három forduló után ott tartunk, hogy a legtöbb gól és a legtöbb gólpassz magyar, sőt fiatal magyar játékosok nevéhez fűződik, Schmidt Ádám államtitkár büszkén posztolta, hogy az úgynevezett kanadai táblázat első öt helyén öt magyar fiatal áll: Gruber Zsombor, Horváth Kevin, Molnár Rajmund, Gyurkits Gergő, Molnár Ádin, s közülük a legidősebb is mindössze 23 éves. Erre az élményünkre erősített rá a magyar- és fiatalszabály leghangosabb kritikusa, a Ferencváros 3–0-s győzelme a Ludogorec elleni BL-selejtezőn három olyan góllal, amelyek mindegyikét magyar futballista szerezte (Varga Barnabás 2, Szalai Gábor), mi több, mindannyiszor magyar társ (Ötvös Bence, Gruber Zsombor, Tóth Alex) gólpasszából. Meggyőződésem, hogy a magyar és a nemzetközi futballban is rengeteg a közel hasonló képességű labdarúgó, és nagyon sokszor esetleges apróságokon, véletleneken múlik, hogy valaki a padon ül a másodosztályban vagy meghívót kap a válogatottba. Sokszor elég, ha játéklehetőséget kap. Amikor a fülünkbe cseng a sokszor hangoztatott mondat, amely szerint „az akadémiákról nem jön ki senki” (ami eleve szörnyen igaztalan, most hadd cáfoljam csak annyival, hogy az angolokat három korábbi akadémista négy góljával győztük le három éve), akkor gondoljunk arra, hogy bizony komplett évfolyamok végeznek ott minden esztendőben, csak éppen eddig elvétve is alig szorítottak helyet a fiataloknak az NB I-es csapatok öltözőjében. Pedig – most láthatjuk – csak az esélyt kell nekik megadni, és igenis, képesek élni vele. Jobb, ha sem mi, sem a klubvezetők nem hisznek többé az ügynököknek és a sportigazgatóknak, akik újabb és újabb kétes értékű külföldieket akarnak ránk tukmálni, ahelyett, hogy felhoznának valakit az ifiből, aki kisgyerek kora óta ezért dolgozik és erről álmodik.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!