Lökéshullámok – Deák Zsigmond jegyzete
Itt nincs újpesti és nincs fradista, s nincs egyéb klub, ugyanezt írnám, ha nem Gróf lökte volna fel a lila labdaszedőt a Megyeri úton, hanem Piscitelli a zöldet az Üllőin, vagy bármelyik másik futballkapus bármelyik másik srácot a földkerekség bármelyik másik pontján. Nincs az a provokáció, amire ilyen lehet a válasz, ezt a tette utáni másodperctől már pontosan tudta Gróf Dávid is, aki azóta szóban, írásban, videón és minden egyéb lehetséges fórumon bocsánatot kért. „Én is apa vagyok, tudom, hogy hibáztam, túl hevesen indultam a labdáért, amit játékba akartam hozni, úgyhogy még egyszer szeretnék elnézést kérni” – szólt a mea culpa. Az apaság persze nem mentség, inkább a beleérző képességet növelheti, s nem lennék Gróf helyében, ha majd egyszer megkérdezi őt a saját gyermeke, ugyan mit miért csinált itt… Halkan jegyzem meg, ha lehet, azért az újpesti labdaszedőből se kreáljunk hőst, csak mert nem adta vissza a labdát, de vitán felül ő a szenvedő fél.
Sokan csodálkoznak, hogy miért ezzel az esettel foglalkozik mindenki, amikor egyébként volt egy jó derbi, két remek góllal, nagy küzdelemmel, izgalommal, izzó hangulattal, sok nézővel, de hát nem mindenkit érdekel a foci, a végén a „balhé” annál többeket. Ilyen az élet, ilyen az ember, ilyen a közösségi média, jó, ha ebbe beletörődünk. S Varga Barnabást sem láttuk sokszor narancssárga kapusmezben és kesztyűben… Szerencsére ritka, de nem példa nélküli a hasonló a magyar és a külföldi pályákon, s mivel a labdaszedő srácok általában a hazai csapat utánpótlásának a tagjai, enyhén szólva „ellenérdekeltek” a mindenkori riválissal. Ha tehát borsot törhetnek a vendégek orra alá, akkor a vagányabbak meg is teszik. E könnyen kialakuló konfliktus megakadályozására több helyen inkább labdatartó állványokat alkalmaznak, onnan kell csak lekapni a pettyest és játékba hozni, a gyerekek a játékosokkal nincsenek közvetlen kapcsolatban.
Nem is baj, mert ilyenkor az a bizonyos játékos a legkevésbé sincs játékos kedvében. Dúl benne az adrenalin, s hiába indította útnak otthon a párja azzal, mint engem a feleségem minden egyes hétvégi „háztömb körüli” focimra, hogy „ne sérülj meg és ne vesszél össze senkivel!”, a csata hevében mindez pusztába kiáltott szó. Főképp, ha ott a jelentős tét, a győzelmi vágy vagy inkább kényszer, a sorsokat, fizetést, előmenetelt befolyásoló eredményesség. Az az igazi hős, aki a legfeszültebb pillanatban is a sportszerűség szellemét tudja magából – s ezzel talán másokból is – kicsalogatni az erőszaké helyett.
