Robbie Keane: A Fradinál jobb helyen nem is lehetnék

– Dublinban nőtt fel, ráadásul a külvárosi kerületében, a nem éppen a gazdagságáról híres Tallaghtban. Milyen volt akkoriban arrafelé?
– Boldog, de nehéz gyerekkorom volt – válaszolta a 45 éves Robbie Keane, a korábbi 146-szoros ír válogatott támadó, a Ferencváros vezetőedzője, aki 2025 januárjában érkezett a zöld-fehér klubhoz, decemberben pedig meg is hosszabbították a szerződését. – Amerre mi laktunk, mindennapos volt a bűnözés, a drogfogyasztás, a verekedés. Időnként eszembe is jut, ki tudja, talán ez is hozzátett ahhoz, hogy ilyen erős jellem legyek. Gyerekként mindennap helyt kellett állni, egyúttal kiállni önmagamért. A szüleim becsülettel dolgoztak – édesanyám takarítónő volt egy iskolában –, ők mindent megtettek, hogy meglegyen mindenünk, de ne szépítsük, szegények voltunk.

– Édesapja énekesként kereste a kenyerét. Hol lépett fel általában?
– Leginkább kocsmákban. A barátaival volt egy zenekaruk, gitározott és ő volt a banda énekese is. Úgy nőttem fel, hogy hétvégenként mentünk az előadásaira, vasárnaponként ott volt az egész család, nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek, együtt énekeltünk. Az iskolai szünetekben nem volt pénzünk sehová elutazni, még úgy sem, hogy apu egyszer megnyert egy országos tehetségkutatót. De a munka miatt akkor sem mentünk sehova. Évekkel később kaptam egy saját gitárt tőle, talán azt hitte, belőlem is zenész lett.

– És megtanult rajta játszani?
– Azóta is bánom, hogy nem. Az első néhány akkordig jutottam, de valahogy nem volt türelmem hozzá, a labda sokkal jobban érdekelt, mentem ki az utcára focizni. Ugyanakkor a mai napig szeretek énekelni, és ha olyan a kedvem, szoktam is. Profi játékosként aztán számos rockhírességgel hozott össze a sors, és azt vettem észre, amíg mi, futballisták rocksztárok akartunk lenni, ők futballisták. Semmi másról sem tudnak beszélni, csak a labdarúgásról.

FURCSA KÉRDÉS ÉRKEZETT TELEFONON A MILLIÓKRÓL

– Dublini kiscsapatban, a Crumlin Unitedben kezdett el játszani. Szeretett edzésre járni?
– A családunk egyik fele a város azon részén élt, nagyjából fél órára volt a pálya tőlünk. De nem bántam az utazást, ott a nagybátyám volt az edzőm. Tizenkét évesen naponta fél órát buszoztam oda, felet vissza. A nagyszüleim is arrafelé laktak, ha utána már nagyon fáradt voltam, bementem hozzájuk, ettem, ittam, aztán indultam haza.

– Aztán hogyan került tizenhat évesen a Wolverhamptonhoz?
– Eddie Corcoran szemelt ki. Akkoriban sokkal több volt a megfigyelő Írországban, szombaton és vasárnap szinte minden pálya mellett állt legalább egy-kettő. Ennek az lett a vége, hogy három klubhoz is aláírhattam volna, a Wolverhampton mellett a Liverpool és a Nottingham Forest is hívott. A Liverpooltól maga John Barnes jött el, hogy megnézzen, de végül a Wolvest választottam.

– Kevesen döntöttek volna így… Mégis miért?
– Úgy éreztem, sokkal jobb kiugrási lehetőség. Azonnal játszani akartam, és tudtam, a Liverpoolnál erre nem lenne lehetőségem. Édesanyám is azt mondta, csak azért ne menjek a Liverpoolhoz, mert a klub szurkolója vagyok… A Wolverhamptonnál családiasabb légkör várt, sohasem bántam meg a döntésem.

– Igaz, hogy a bátyja is Liverpool-drukker volt?
– Igen, édesapám pedig a Leedsnek szurkolt. Voltak is ebből odahaza konfliktusok.

– Tizenkilenc éves volt, amikor a Coventry City hétmillió fontot fizetett önért, ami egy tinédzserért rekordösszegnek számított akkoriban. Mi járt ekkor a fejében?
– Sohasem felejtem el, egyik nap Gordon Strachan, a Coventry menedzsere hívott fel, és csak annyit mondott: hello, Robbie, szeretnél milliomos lenni? Majdnem kiesett a telefon a kezemből. De mindenki tudta, Strachannek különös humora van, aztán persze komolyra fordította. Örültem a lehetőségnek, s bár szomorú is voltam, hiszen nagyon jól éreztem magam a Wolvesnál, annyi pénzt kapott értem a klub, hogy nem volt kérdéses, mennem kell. Gordon Strachannél aztán sokat fejlődtem, olyan edző volt, akivel nem volt jó ujjat húzni. A télen a Fradival a spanyolországi La Mangában voltunk edzőtáborban, és miután ott van háza, találkoztunk is, jót beszélgettünk.

CLARENCE SEEDORF VOLT A LEGROSSZABB SZOBATÁRSA

– Tizenöt évesen hagyta el az írországi családi házat. Onnantól egyedül élt?
– Eleinte egy idősebb hölgy mellett laktam, a szüleim csak így engedtek el. Ő főzött, mosott rám, én pedig segítettem nála, amiben tudtam. Mindenesetre sokat nem voltam otthon, reggel nyolc előtt elindultam, és gyakran előfordult, hogy hat óra is volt már, amire hazaértem.

– Ehhez képest milyen érzés volt, amikor tizenkilenc évesen Milánóban találta magát? Az Inter játékosaként olyan futballisták lettek a csapattársai, mint Ronaldo, Álvaro Recoba vagy éppen Christian Vieri.
– Valóban nem mindennapi volt, hogy a Coventrytől valakit átigazol az Internazionale. Különösen egy fiatalt. Hónapok óta figyeltek, Gordon Strachan is azt mondta, ha az olaszok valóban ajánlatot tesznek értem, mennem kell, mert a klub mellett én is hihetetlenül jól járok vele. Pedig tudtam, túl fiatal vagyok ehhez a lépcsőfokhoz. Elképesztő csatárok voltak a keretben, Ronaldo mellett Vieri, Hakan Sükür, Recoba, Iván Zamorano. Mégsem bántam meg, hogy oda igazoltam. Nem csupán a pályán tanultam rengeteget, hanem az olasz kultúráról is. Hogyan étkeznek, hogyan készítik el a halat, a tésztát, az angol konyha totális ellenkezője volt annak, amit ott tapasztaltam.

– Igaz, hogy Clarence Seedorf volt minden idők legrosszabb szobatársa?
– Ne is mondja! Sohasem aludt. Éjjel-nappal képes lett volna mesefilmeket nézni. Befeküdt az ágyába, és nézni kellett vele a különböző animációs filmeket, a kedvence az Oroszlánkirály volt. Esténként egy széket rakott be a két ágy közé, arra tette a laptopját, és már indította is a filmet, hajnali kettőig is tudta nézni. Napközben persze jókat aludt, én viszont képtelen voltam kipihenni magam.

– Főzni is Olaszországban tanult meg?
– Tizenöt esztendősen hagytam ott Írországot, tizennyolc évesen már a saját házamban laktam. Akkoriban nem úgy volt, hogy a játékosok fogták magukat, és elmentek egy étterembe, hiszen rögtön jött volna a pletyka, láttuk Robbie Keane-t az éjszakában… Nem volt más lehetőségem, fiatalon megtanultam főzni. Olaszországban pedig továbbfejlesztettem ezt a képességemet.

– Sok helyen megfordult játékos-pályafutása során. Hol érezte a legjobban magát?
– A Leedsnél.

– Nem sokat gondolkodott a válaszon…
– Hihetetlenül jó volt az öltözői légkör. A keretünk tele volt remek játékossal és legalább olyan jó személyiséggel, megállás nélkül ugrattuk egymást. A legviccesebb figura Gary Kelly, a csapatkapitány volt, több mint ötszáz meccsen szerepelt a Leedsben. Ha lehetett volna, talán még ma is együtt játszunk… De jöttek az anyagi gondok, és el kellett adni jó néhány futballistát. Abból az időszakomból rengeteget tanultam az öltöző dinamikájáról, amit most vezetőedzőként hasznosítok. Milyen fontos egy igazi vezéregyéniség, kulcskérdés, hogy a szakmai stáb tagjai is egy irányba húzzanak, és a babérokat ne csak a vezetőedző arassa le. Ezt itt, a Ferencvárosnál is fontosnak tartom, ebben a történetben nem csak én vagyok fontos.

– A Tottenham Hotspurnél nem volt ilyen jó a légkör?
– De, ott is remekül éreztem magam. Teddy Sheringham a szárnyai alá vett a Spursnél, sohasem felejtem el, az egyik meccs után félrehívott, és azt mondta: hallgass rám, feleslegesen ne fuss már annyit! Ilyen volt a habitusom, tele voltam energiával, legszívesebben tényleg az egész kilencven percet végigfutottam volna. Rengeteg energiát égettem el. Azt mondta, álljak le, okosabban osszam be az erőmet, és az ellenfél kapuja előtti szituációkra fókuszáljak. Megfogadtam a tanácsát, és onnantól tényleg sokkal több gólt szereztem.

– Vele szeretett a legjobban elöl játszani?
– Nem, hanem Dimitar Berbatovval. A pályán és azon kívül is vele értettem meg magam a legjobban. Valahogy az első pillanattól tudtuk, mikor mire számítsunk a másiktól, ha én a rövidre indultam be, ő érzésből a hosszú irányába. Ha jó napunk volt, nehéz volt bennünket megállítani.

– Ki volt a legönzőbb csapattársa?
– Felsorolni sem tudnám, hány egoista támadóval játszottam együtt. Ha négy egyre veszítettünk, de azt az egy gólt az illető szerezte, fülig érő szájjal jött be az öltözőbe. Ruud van Nistelrooy is Angliában játszott, ő is olyan karakter volt, hogy hiába győzött a csapata, ha nem szerzett gólt, a lefújás után nem lehetett hozzászólni. Én nem ilyen voltam. Soha semmi mást nem akartam, csak győzni! Más sikerének is tudtam örülni.

– A Liverpoolnál mindössze hat hónapot töltött. Ez azóta is fájó pont a karrierjében?
– Amikor megkerestek, nem gondolkodtam, mentem. Akkor már a Tottenham játékosaként érkeztem Liverpoolba, és egyébként is úgy éreztem, Fernando Torresszel remekül kiegészíthetjük majd egymást. Ő magas, jól fejel, én meg oda tudok érni a kapu elé. Volt is néhány kiváló pillanatunk, de Rafael Benítez vezetőedző másként gondolta. Az első meccsünkön balszélső voltam, mondtam is magamban, na, tessék, ez így nem lesz jó… Csalódott voltam, hogy el kellett mennem, de ilyen a labdarúgás.

– Ha már Liverpool: mit szól Szoboszlai Dominik játékához?
– Igazi vezér. A Paks elleni mérkőzésünk másnapján Budapest belvárosában találkoztam vele, az egyik étterem előtt futottunk össze, váltottunk néhány szót. Tóth Alex is szóba került.

DAVID BECKHAMMEL A MAI NAPIG JÓ BARÁTOK

– Igaz, hogy a tengerentúlra David Beckham miatt igazolt?
– David két éve már Amerikában játszott, és ha ott vége volt az idénynek, nálunk, a Tottenhamnél tartotta karban magát. Jól kijöttünk egymással, a mai napig tartjuk a kapcsolatot, jó barátok lettünk. Egyszer megkérdezte, lenne-e kedvem a Los Angeles Galaxyhoz szerződni. Két év múlva Amerikában voltam, öt és fél évet töltöttem ott.

– Szerette az ottani életet?
– Az egyik legjobb döntésem volt odaigazolni, még ha nehezen is akart beindulni az az időszak. Miután megérkeztem, az első meccsünkön kikaptunk egy nullára a Seattle-től, az öltözőben meg úgy nevetgélt mindenki, mintha mi sem történt volna. Alig két hete voltam ott, fogtam magam, kiálltam az öltöző közepére, és leordítottam a fejüket. Ha akarnak, tőlem mehetnek a Manhattan Beachre sétálgatni, de én nem azért érkeztem Amerikába, hogy agyba-főbe verjenek. Kikerekedett szemmel néztek rám, de úgy tűnt, megértették, miről beszélek. A következő öt évben három bajnoki címet nyertünk.

– Mit gondol, lesz majd menedzser a Premier League-ben is? Álmodik róla?
– Sohasem álmodozom. Miután ott játszottam a legtöbbet, az emberek odahaza elvárják, hogy Angliában dolgozzak. Nálam ez nem így működik. Keresem a lehetőséget, hogy Angliába szerződjek? Nem. Szeretnék majd a Liverpool menedzsere lenni? Nem. Majd ha ők akarják, hogy az legyek, beszélhetünk róla. Nagyszerűen érzem magam a Ferencvárosnál, ennél jobb helyen most nem is lehetnék. Szerencsés vagyok, mert nincs szükségem pénzre, játékoskoromban megkerestem egy életrevalót, nem azért csinálom, hogy a hónap végén pénzt kapjak érte, engem teljesen más motivál.

Megnehezíti a munkáját az ötmagyaros ajánlás

A Ferencváros 21 forduló után az NB I-es tabella első helyén áll, igaz, az ETO mellett a Debrecen és a Paks is szorongatja. Robbie Keane tisztában van vele, a bajnoki címet nem lesz könnyű megvédeni, még ha szerinte a Ferencváros európai szintű klub is. „A Groupama Aréna és a népligeti edzőbázis is első rangú. A Fradinak híre van, az elmúlt években csak ez a klub képviselte, illetve képviseli Magyarországot az európai kupák főtábláján. De a bajnokságra vonatkozó ötmagyaros ajánlás nagyon megnehezíti a munkám. A külföldi futballisták nem azért jönnek ide, hogy játékperceket vegyenek el a karrierjükből. Egy-egy pályafutás nem olyan hosszú, hogy így teljenek el belőle idények. Eljuthatunk majd arra a pontra, amikor a jó légiósok inkább azt mondják, mennek akkor másik országba, másik klubhoz.”

Négy derbi, három győzelem

A hétvégén a Ferencváros a Groupama Arénában 3–0-ra legyőzte az Újpestet az NB I-ben, így Robbie Keane továbbra is veretlen a derbin. Az ír szakvezető eddig négy tétmeccsen irányította csapatát a lila-fehérek ellen: a Magyar Kupa előző kiírásában hazai pályán 3–1 a negyeddöntőben, az NB I-ben pedig tavaly 2–0 az Üllői úton és 1–1 a Szusza Ferenc Stadionban. A múlt hét végi bajnokit követően így nyilatkozott: „A mérkőzés előtt elmondtam a játékosoknak, ha valakit nem motivál egy ilyen kilencven perc, akkor probléma van. Annak idején futballistaként is sok ilyen mérkőzésen vettem részt, tudom, olykor elszabadulnak az indulatok. Hangsúlyoztam, ezt a meccset fejben kell megnyerni, örülök, mert sikerült.”