Ha jön a kistesó, a futball megy… – Borbola Bence jegyzete

Kádár Tamás pályafutását könnyű lenne számokkal elintézni: 57 válogatott mérkőzés, 184 NB I-es meccs, 1 Európa-bajnoki részvétel (2016), 6 ország, 10 trófea. Csakhogy Kádár Tamás sohasem volt „adatlap”. Hogy mennyire érző lélek, arról mostani, lapunknak adott (búcsú)interjúja is árulkodik. Sokan nem értették, harminchat évesen miért kell visszavonulnia, ezzel a rutinnal két-három idényt még könnyedén eljátszott volna az NB I-ben, de ő döntött: ha jön a kistesó, a futball megy… Húsz évig főállású futballista volt, edzőtáborba, idegenbeli mérkőzésekre repült, buszozott, szállodákban éjszakázott, most főállású apuka szeretne lenni. Megteheti, hiszen az évek alatt „összefutballozott” annyit, amivel nyugodtan hátradőlhet. Biztosan jó pénzt keresett a Lech Poznannál, a Dinamo Kijevnél vagy éppen Kínában, sok magyar játékos irigyelte a karrierjét, az vesse rá az első követ, aki a mostantól neki jutó szabadságot ne használná ki hozzá hasonlóan. Becsúszás helyett inkább pelenkát cserél, építőkockázik, ha ehhez van kedve, és nagyon is jól teszi!

A futballban szeretjük a játékosokat kategóriákba zárni: tehetséges, balhés, vezér, csalódás, példakép vagy éppen magának való. Kádár Tamásra mindegyiket rá lehetne húzni többé-kevésbé, ő azok közé tartozott, akiknek a pályafutása nem steril történet, hanem valódi életút. Lehetőségekkel, rossz döntésekkel, sérülésekkel, újrakezdésekkel és olyan tapasztalattal, amelyet csak az szerez meg, aki bejárja Európát és a futball kevésbé romantikus oldalát is. A 2016-os Eb-csapatban sem ünnepelt sztár, inkább olyan játékos volt, aki beleállt az ütközésekbe, vállalta a szerepét, és ha kellett, csendben elvégezte a nehezebb, „piszkosabb” munkát is.

Nem minden kanyar volt elegáns, nem minden időszak sikeres, és bizonyára ő maga sem mindent ugyanúgy csinálna, ha újrakezdhetné. Lehetett vele vitatkozni, lehetett rajta számon kérni döntéseket, lehetett azt mondani, hogy ebből talán többet is ki lehetett volna hozni… De aki Zalaegerszegről eljut Angliába, Hollandiába, Lengyelországba, Ukrajnába, Kínába, a magyar válogatott alapemberévé válik, majd a végén itthon, az MTK-ban kapitányként búcsúzik, annak a története nem szorul magyarázásra. Nem hibátlan pályafutás az övé, nem tankönyvbe illő, a karrierje csúcsára vezető út olykor göröngyös volt, a most lezáruló élsportolói időszakának sok állomása, sok tanulsága volt. A végén ott áll azonban egy játékos, aki kiharcolta magának azt a privilégiumot, hogy harminchat esztendősen azt tehesse, amihez a leginkább kedve van. Nincs rászorulva, hogy elmenjen (megélhetési) edzőnek, nem kell kluboknál ajánlgatnia magát, ha majd úgy tartja kedve, visszatér a futballba. Addig pedig jöhetnek a családdal töltött hétköznapok.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!