Sziasztok! – Vincze András jegyzete
MI TÖRTÉNT?! Csupa ismerős jön szembe, ráadásul akit nem ismerek, ismerünk, előre hangosan köszön (hirtelen restelltem is magam, mert a parkolóban egy ifjú hölgy mindannyiunkat megelőzve mondta, hogy „Jó reggelt!”, utána nagy zavarunkban vagy háromszor „kezi’csókolomoztunk” vissza), a fogadótérben az asztal mögött állók nagy mosollyal bemutatkoznak, kezet nyújtanak, és kérdezik, miben segíthetnek – és segítenek is, pikk-pakk, hogy merre induljunk. Szembejön Egressy Gábor, lejattolunk, meglapogatjuk a lapockákat (egyikünk sem fogyott túl sokat az elmúlt években, a karunk viszont mintha rövidebb lenne az ifikorhoz képest, úgyhogy jó nagy teret kell átkarolni…), szemvillanás alatt visszapörög picit a múlt, a villámgyors „egressys” elfutások, a rangadókon harsogó kórus. Érkezik az egyik kapusedző, Elbert András – na, ha lenne több idő, vele aztán lehetne kvaterkázni bőven, mert a blaszban egy csapatban játszottunk, s kívánom a mai fiataloknak, hogy olyan parádésan védő kapus előtt védekezhessenek, mint amilyen ő volt (a mi kis grundszintünkön az külön csoda volt, hogy kidobásból is rendre gólpasszokat adott a felezővonaltól meginduló szélsőknek).
Jön a teljes futballkeret, egyen lila-fehér szerelésben, jegenyemagas srácok, mondják, videózás lesz, márpedig az ilyesmi a futballban komoly, már-már intim dolog, de kivétel nélkül mindenki ránk néz, köszön, nyoma sincs a „mitkeresnekezekitt?” pillantásoknak, megvárják, amíg szépen betuszkoljuk a fotós, videós táskákat, miközben zavartan udvariaskodunk egymással, hogy ki lépjen be először a klubvezetői iroda ajtaján.
Aztán visszafelé ugyanez a recept: lefelé döcögve a lépcsőkön olyasmi nem létezhet, hogy köszönésben gyorsabbak legyünk, érezni, tisztelettel fogadott vendégek vagyunk itt, pedig a többség azt sem sejthette, hogy interjúzni jöttünk-e, vagy vízvezetéket szerelni.
Újpesten új világ van, paradox módon olyan, mint a régi idők focijában, amikor Magyarországon egy futballcsapat (a szertáros, az elnök, az edző, a játékos, a dokik, a gyúró) még ismeretlenül is éppen olyan haver volt, mint mindenki más.
Dárdai Pál megérkezik, és ránk köszön: „Sziasztok, örülök, hogy eljöttetek hozzánk!”
Na, mindjárt jobb hangulatban kezdődik így a 2026–2027-es bajnokság, ugye?
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
