Légiósok: három műtét után izgatottan várja a visszatérést Schäfer András

– Újra a pályán?
– Igen – mondta lapunknak, hangjában jól hallható boldogsággal Schäfer András, a német Union Berlin 22-szeres magyar válogatott középpályása, aki csütörtökön tölti be 24. életévét. – És úgy érzem, túl vagyok a nehezén, remélem, hamarosan mérkőzésen is játszhatok.

– Amint mondta: túl a nehezén. Megsérült, megoperálták, és talán mondhatjuk, sok szurkoló várta, hogy visszatérjen. Mi volt az említett neheze?
– Három műtét. Még tavaly novemberben, az Union Saint-Gilloise elleni meccsen sérültem meg, eltört a sajkacsontom – a lábközépcsontomban, közel a bokámhoz, kellemetlen, kényelmetlen helyen. Három-négy hétig pihentem, mankóztam, és bár úgy tűnt, rendben vagyok, január végén, a Hertha BSC elleni bajnokin ismét megsérültem, ugyanott. És közben köldöksérvvel küszködtem, így az a döntés született: ha már kényszerpihenőn vagyok, essünk túl rajta – és most abban hiszek, hogy minden gondon, amelyet a Bundesliga-pályafutásom idején el kellett viselnem, átestem, túljutottam, elég volt, több nem is kell.

– Hosszú kihagyás volt...
– Teljesen rendben van, hogy profi játékosként baj esetén műtétre van szükség, aláveted magad, megcsinálod, és készülsz a rehabilitációra. És mégis... Háromszor feküdni a műtőágyon – nagyon megviselt lelkileg. Ugyanakkor nem hagytak időt keseregni, az operáció másnapján vezetőedzőnk, Urs Fischer szólt, videózás van a következő meccsre készülve, szépen üljek csak be, a csapat tagja vagyok akkor is, ha hónapokig nem számíthatnak a játékomra – ez nagyon jólesett, fontosnak, az együttes részének érezhettem magam. És persze lelkierőt adott a rehabilitációhoz, és azóta is folyamatosan érdeklődnek: hogy vagyok, hogy érzem magam, visszavárnak. Jó érzés volt újra elkezdeni az edzéseket, először persze óvatosan, a kezelésekre odafigyelve, nehogy a kihagyás miatt izomsérülést szenvedjek, de eddig rendben vagyok, alig várom, hogy játsszak.

– Biztos vagyok benne, hogy sokan annak is örülnének, ha nemcsak az Unionban, hanem a válogatottban is pályára lépne.
– Ezt én is nagyon várom. Parádés volt, amit csapatunk az észtek és a bolgárok ellen mutatott, erősek, egységesek voltunk, hogy őszinte legyek, fájt nézni kívülről. Ugyanis tudom, mennyire jó megérkezni Telkibe: az NB I-ből is élmény csatlakozni a kerethez, légiósként meg pláne. Újra otthon, mindenki magyarul beszél, örülünk egymásnak, megy egymás ugratása, esténként a társasjáték, élvezzük a közös munkát, és ami a legfontosabb, a játék is jól megy – önző voltam, a szünet miatt hazamehettem volna, de tudtam, a szívem megszakadna a nézőtéren, ha meghallom a Himnuszt, ezért Nizzában voltam az Eb-selejtező idején.

– Hogy hol?
– A párom végig mellettem volt a műtétek idején, elviselt, segített, támogatott, egy kis kikapcsolódás ránk fért. Persze nem bírtam magammal, az interneten néztem a mérkőzést, és ragyogóan kezdtünk, megmutattuk, hogy számolni kell velünk a csoportban. Ezzel együtt mindegyik selejtező iszonyúan nehéz lesz, erre készülünk. Júniusban Mon­tenegró, kőkemény csata – nagyon remélem, hogy addigra játékba lendülök, és ott lehetek a srácok között.