Identitáskeresés – amikor Kovács Istvánnak is megjön a hangja

Görög kollégánkat, Antonisz Ikonomidiszt arról faggattuk a keddi meccs előtt, hogyan értékeli a válogatottjuknál az elmúlt három-négy évben végbemenő fiatalítási folyamatot. Azt az időszakot, mely során a 2004-ben Eb-győztes generáció utolsó mohikánjaitól, Jorgosz Karagunisztól és Kosztasz Kacuranisztól is elbúcsúztak, és ami alatt megjárták a poklot is, hiszen a legutóbbi Eb-kvalifikációt a mieink csoportjában az utolsó helyen zárták, de a vb-selejtezőkön már eljutottak a pótselejtezőig, és a 2020-as Eb-szereplésre is reális eséllyel pályázhatnak. A The Blizzard magazin munkatársa kérdésünkre kifejtette, a tehetségeik megvannak, de úgy szeretnék beépíteni őket, hogy megmaradjon a csapat identitása.

Megmaradjon az a stabil védekezésre, a test test elleni csatákra, párharcok erőltetésére – elöl és hátul, földön és levegőben egyaránt –, labdabiztos játékra, mélységi passzokra épülő játék, amely immár évtizedek óta jellemzi a görög futballt és nemcsak a válogatottjukat, hanem a klubcsapatokat is. Ezt nevezhetjük stílusnak, filozófiának vagy ahogy görög kollégánk nagyon találóan megfogalmazta, identitásnak. Ez az, ami a nálunk előrébb járó futballkultúrák esetében szinte kivétel nélkül megvan. Talán nem véletlen, hogy ezekkel az országokkal szemben, idesorolhatók például a görögök mellett a svédek, a portugálok, de akár a hollandok is, az elmúlt húsz-huszonöt évben nem igazán találtuk meg az ellenszert – szinte mindig ugyanabban a felfogásban futballoztak, és szinte mindig fölénk nőttek (a görögöktől 1993 óta például ötször kaptunk ki, miközben a keddi csak a második győzelmünk volt azóta), függetlenül attól, hogy éppen kik alkották a csapatukat vagy hogy hívták a szövetségi kapitányukat.

És míg ők mindig nagyjából ugyanazzal a futballal, ugyanúgy megvertek minket, a mi játékunk mindig az aktuális kapitány elképzeléseitől, a kulcsemberek aktuális formájától függött. Próbálkoztunk mi már mindennel, a lapos passzos játéktól az ívelésekig, a labdabirtoklástól a kontrajátékig, de minden csak ideig-óráig működött, ha működött egyáltalán, mert a válogatott már a jéghegy csúcsa. Az identitás kialakításához egy szövetségi kapitány édeskevés, mondhatjuk, ő már „hozott anyagból” dolgozik, hiszen a válogatottba bekerülő játékosok jó esetben kész karakterek.

Egy szövetségi kapitány maximum annyit tehet, amennyit Marco Rossi tett a görög meccs előtt. Hogy hitet ad a majd' egy éve nyeretlen társaságnak, önbizalmat a cselekhez, a lövésekhez, például az egykori akadémiai reménységeknek. Hogy mást ne mondjunk, a volt Puskás-akadémista Kleinheisler László a 2015-ös oslói bemutatkozása után talált be ismét. Nem veszi ki egy súlyos hiba után a csapatból a korábbi Illés-akadémista Kovács Istvánt – ahogy azt egy másik kapitány már megtette vele –, hanem azt mondja neki, „menj és csináld tovább, jó lesz az”. Türelmes a Tamperében szinte semmit sem mutató, Kleinheislerhez hasonlóan Felcsúton nevelkedő Sallai Rolanddal szemben, aki ezt góllal hálálja meg. Begyakoroltatja a csapattal, hogy a szélről érkező labdákat készítsék le a mélységből jövő középpályásoknak, hogy bátran építsünk a fejjel megcsúsztatott labdákra (Finnországban a bedobásoknál láthattuk ezt, a görögök ellen az első gólunknál). Nemcsak beszél a magyar hagyományokról és a szurkolók fontosságáról, hanem tesz is azért, hogy minden apró mozaik a helyére kerüljön.

Meghallgatja a játékosok véleményét, sőt ki is kéri azt. Ennek láthattuk konkrét példáját kedden, amikor a meccs hajrájához érve Kádár Tamás maga ment ki Rossihoz, megfogta a szakember vállát, és elmutogatta, hogy szerinte hogyan is kellene mozogniuk, mit is kellene csinálniuk, majd miután a kapitány egyetértően bólogatott, visszament és alighanem már ennek szellemében irányította hátul a társakat.

A zárt kapus meccs egyébként arra jó volt, hogy megtapasztaljuk, hogyan is kommunikálnak egymással a játékosok meccs közben, mert ezt a szurkolókkal teli stadionban nem szoktuk hallani. Ahogy a Himnusz után Szalai Ádám belekiabálta az éterbe, hogy „gyerünk, gyerekek”, ahogy Kádár figyelmeztette Vargát, „Roli, ne bújj el”, és ahogy például még a nem éppen érces hangjáról híres Kovács István is biztatta a társakat, hogy „gyertek feljebb”, az az érzése támadt az embernek, hogy ez a csapat most tényleg maximálisan egy irányba húz, nem akar elbújni, bátran megy előre.

Ez a mentalitás és a kapitány, valamint a csapat gyors egymásra találása (amihez hasonlót legutóbb Dárdai Pál idejében láthattunk) kell ahhoz, hogy időnként a realitásokat felülírva tudjunk eredményeket felmutatni – görög identitás ide vagy oda. Viszont azzal ne áltassuk magunkat, hogy most már minden rendben van, mert a magyar ladbarúgásnak a keddi eredménytől függetlenül meg kell találnia a saját arcát, hogy ne csak fellángolásaink legyenek, és ehhez Marco Rossi egyedül kevés. Rendszerszintű változásokra és a klubedzők, valamint a szövetségi kapitány munkájának olyan egymásra építésére van szükség, ami most Kovács István esetében talán még véletlenül sült el jól. Hiszen a Vidiben Marko Nikolicsnál kezdett el úgy játszani, hogy a szélről indulva játszik középre, és most a válogatottnál is ebből lett a gól (ami az Eb óta a legszebb gólunk volt), de Fiola Attila is azért tudott helytállni a bal oldalon, mert már klubjában is játszott balra tolódva. Ezzel szemben korábban nemegyszer előfordult, hogy egyes futballisták a nemzeti csapatnál teljesen idegen szerepkörbe kerültek, ahhoz képest, amit klubjukban kellett betölteniük.

A játékunkban is megjelenő magyar identitásról tehát még nem beszélhetünk, de talán arról sem, amivel egy mezbe öltözött, cseppet sem szomjas idős úr fogadott a meccs előtt a stadion felé menet. „Apokalipszis van, vége a magyar futballnak. Nem viccelek” – mondta teljes meggyőződéssel. Nos, a pusztulás helyett higgyünk inkább a feltámadásban, mert ott, ahol a két év alatt elszenvedett 11 (!) vereség után szurkolók százai gondolják úgy, hogy el kell kísérni a csapatot a távoli Finnországba és egy zárt kapus meccsen a 80. percben odamennek a stadionhoz, mert a tévén keresztül nézve kaptak egy keveset abból a hozzáállásból, abból a küzdeni akarásból, amit mindig látni szeretnének, ott a futballnak érdemes élnie.

NEMZETEK LIGÁJA, C-DIVÍZIÓ
2. CSOPORT, 2. FORDULÓ
MAGYARORSZÁG–GÖRÖGORSZÁG 2–1 (2–1)
Budapest, Groupama Aréna, zárt kapuk mögött. V: Kulbakov (fehérorosz)
Magyarország: Gulácsi – Bese, Lang, Kádár, Fiola – Nagy Á. – Varga R. (Lovrencsics G., 62.), Kleinheisler, Kovács I. (Pátkai, 81.), Sallai R. – Szalai Á (Eppel, 69.). Szövetségi kapitány: Marco Rossi
Görögország: Barkasz – Toroszidisz, Manolasz (Ikonomu, 52.), Papasztathopulosz, Cavellasz (Lykojannisz, a szünetben) – Kurbelisz, Buhalakisz – Hrisztodulopulosz, Fortunisz, Pelkasz – Donisz (Mitroglu, a szünetben). Szövetségi kapitány: Michael Skibbe
Gól: Sallai R. (15.), Kleinheisler (43.), ill. Manolasz (18.)

ONLIVE KÖZVETÍTÉS, ÉRDEKESSÉGEK, STATISZTIKÁK ITT!