Hivatalos barátság, avagy Albert Flóri faultolt, Sándor Csikar ellenállhatatlan volt a bazárban is

Semmit sem bízott a véletlenre Baróti Lajos szövetségi kapitány 1961 telén, az EAK-ba utazó csapat kijelölése előtt edzőmeccseken figyelte meg a válogatottakat. A Népligetben, ahol a Vasas 11:1-re nyert a Budafok ellen, azt látta, hogy Mészöly Kálmán nagy kedvvel játszott, Mathesz Imre pedig lendületes jobbszélső volt, ezzel együtt nem kerültek be az utazók közé. Nem úgy az MTK Ikarus ellen győztes (6:2) csapatából a   „jellegzetes Sándor-gólt”  szerző Csikar, és a remekül lövő Bödör László.

A kairói mérkőzéssel avatták fel másodszor (!) az új stadiont. Igen, másodszor, mert 1960 nyarán már volt egy sportünnepély, de az igazi esemény a magyar válogatott fellépése volt. Az út nem véletlenül jött össze, a két ország kapcsolata rendkívül szoros volt. Ezért is írhatta a Népsport: „Az ellenfél játékában bizonyára felfedezik majd az EAK-ban működő magyar edzők szakmai munkáját, a magyar játékfelfogás sajátos elemeit. Magában a stadionban pedig, amely a három és fél milliós világváros peremén, az egykori homoktenger helyén ékeskedik, látni fogják a magyar mérnökök és munkáskezek alkotását, a korszerű világosító berendezést.”

Az indulás előtt két edzőmeccs szolgálta a célt. Előbb a bő keret tagjai játszottak egymás ellen (Fehérek–Pirosak 4:2, gólok: Fenyvesi 2, Tichy, Göröcs, illetve Rákosi, Monostori), a mérkőzés után Baróti visszautasította klubok morgolódását, hogy a játékosokat rendre elveszik tőlük: „Az MLSZ elnökségének erről az a véleménye, hogy legfontosabb az, hogy a válogatott előkészületeit semmi ne zavarja.”    

Azoknak pedig, akik még mindig számonkérték rajta 1960-ból a római olimpia bronzérmét, és a válogatott hullámzó teljesítményét azt üzente, hogy  „az utóbbi idő elég sok fájó tapasztalata és tandíja – sok segítséget ad neki a továbbiakban. Mert a labdarúgásban sem elsősorban a diadalokból tanul az ember, hanem – ahogyan Baróti mondta – fizeti a tandíjat a balsikerek nyomán”.

Az indulás előtt a Kőbányai Lombikot 2000 néző előtt 11:1-re győzte le a válogatott, Tichy Lajos hat, Albert Flórián három gólt szerzett, mindenki jókedvű volt, legalábbis másnap délig. A csapat vonaton utazott Bécsig, s onnan repült Kairóba, ám Győrnél meg kellett állítani a szerelvényt Fenyvesi Máté rosszulléte miatt. A Fradi szélsőjét azonnal visszavitték Budapestre, ahol a Sportkórházban kiderült: vakbélgyulladása van. Piramisok helyett operáció – összegzett a Népsport.

Az út kényelmes volt  („A SAS-Caravel gép szorgalmasan nyelte a kilométereket, szinte meg sem rebbent a felhők felett”), csak hosszú, főként Kotász Antalnak, Sipos Ferencnek és Sándor Csikarnak,  „a repülőúttal egyébként is hadilábon álló”    triónak. Talán még az sem dobta fel őket, hogy Szijjártó Lajos nagykövet várta a küldöttséget Szabó Pál társaságában, aki az edzőtovábbképzést irányította Kairóban.

Ahol hamar kiderült, hogy változik a program, a második meccsen Budapest néven pályára lépő csapat nem Alexandriában, hanem Kairóban játszik városok között mérkőzést – a nagy érdeklődés miatt. A rendezők 100 ezer nézőt vártak, ami ahhoz képest, hogy a stadion befogadóképessége 74 100, érdekes vállalkozás, de nem reménytelen, főként, hogy végül 50 és 40 ezer érdeklődő jelent meg.

Baróti nem tagadta meg önmagát, mindkét mérkőzésen a selejtezőkre tervezett alapcsapatát küldte pályára, természetesen Fenyvesi nélkül, akit Bödör helyettesített.

Két meccs, két győzelem – ez a mérleg. A hivatalos mérkőzésen (2:0) nem született meg könnyen a siker. Az első félidőben Tichy kihagyott egy tizenegyest  („Nagyon gyatrán végezte el: gyámoltalanul a kapus kezébe gurította a labdát.”), s egészen a 70. percig kellett várni a gólunkra. Igaz, akkor gyors egymásutánban kettő jött, hiszen két perccel később már megvolt a végeredmény. Köszönhetően Albertnak, hiszen előbb   „a védőkről a labda lepattant Albert elé, s középcsatárunk 8 méterről a balösszekötő helyéről éles lövéssel a kapu bal oldalába küldte” , majd Sándor „az alapvonal közeléből hátragurított Albertnak, s középcsatárunk hasonlóan az első gólhoz, szinte ugyanabból a helyzetből a kapu bal oldalába vágta a labdát”.

Megvolt a győzelem, ám szó sem volt eufóriáról, mert a tudósítás szerint  „mindenekelőtt azt kell megemlíteni, hogy válogatottunk szerkezeti játékában ezen a mérkőzésen nagy hibák mutatkoztak” . Ami azt jelentette, hogy „voltak időszakok, amikor a magyar együttes valósággal két részre szakadt: elöl voltak a csatárok, hátul pedig a hátvédek”.  Ugyanakkor, noha még a selejtezők előtt álltunk  „a védelem már szinte világbajnoki formában játszott”. Sipos világklasszis, Sárosinál jobb balbekket még nem láttak Egyiptomban, rajtuk kívül Solymosi Ernő tűnt ki. A későbbiek (1966: magyar–brazil) tükrében érdekesség, hogy „Albert ezúttal kissé hátravontan, irányító szerepet töltött be, de ott volt a befejezéseknél is, amit két gólja bizonyít”.

A mérkőzés – írja a Népsport – rávilágított arra is, hogy „az   akklimatizálódás problémája sem elhanyagolható kérdés”, ne feledjük, az 1962-es világbajnokságot Chile rendezte (4 óra mínusz az időeltolódás). Különösen Tichy és Göröcs Titi szenvedett: „Öt-hat lépés után ólomnehézzé vált a lábam, valósággal kapkodtam a levegő után – panaszkodott a szünetben Göröcs. Egy órával a mérkőzés után pedig kijelentette, hogy most már semmi fáradtságot nem érez.”

Következett a Kairó–Budapest, gyakorlatilag változatlan csapatokkal, nálunk csak a szünetben volt csere, egyértelműen azért, hogy ne legyen senki, aki turistaként élte volna át az egyiptomi napokat. A győzelem ezúttal magabiztosabb volt (5:2), Tichy három góllal főszereplő, ráadásul a válogatott  „harmincöt percen keresztül nagyszerűen játszott. Ebben az időszakban egész csapatjátékunk gyors és zökkenőmentes volt”. Főként azért, mert „Labdabiztosak voltak játékosaink, s az egész csapatjátékra nagyon kedvezően hatott az a tény, hogy támadóink ezúttal nem egyvonalban helyezkedtek, hanem lépcsőzetesen tagozódtak, szükség esetén többen is, vagy felváltva hátramentek a védőknek segíteni, megszerezték, felvitték, vagy hosszan előreadták a labdát egymásnak.”

Barótit a sikeres túra után leginkább csak a háta mögött támadták, ám természetesen megtudta, ezért mondta:   „Sok szemrehányást kaptam, hogy még ma is főleg az a csapat szerepel, amely oly sikertelenül végzett az elmúlt vb-n, hogy Solymosin, Alberton és Göröcsön kívül nincs új név a válogatottban. Ez valóban így is van. De véleményem, hogy új név csak akkor jöhet a válogatott keretbe, új játékos csak akkor kerülhet be a pályára lépő csapatba, ha jobb, mint aki jelenleg azon a poszton szerepel. Ismétlem, csak akkor, ha jobb, de semmi esetre sem azért, mert fiatalabb.”

Ma is elfogadható érvelés, meg aztán ne legyen nagyobb bajunk egy-egy kudarc után, hogy „csak” Albert Flórián, Göröcs János és Solymosi Ernő klasszisa a változás.

A túra emlékezetes pillanata volt, hogy Albert néhányszor faultolt, tehát nem csupán elszenvedője volt a keménységnek, és Sándor Csikar főszereplése a bazárban. Ez a beszámoló poénjának is megteszi.

„Bödör egyiptomi mintás bőrszatyrot akart vásárolni, de Sándor csak intett. Te még újonc vagy, bízd rám.
Bement az üzletbe, rámutatott a legszebb darabra.
– Mennyi?
– Öt – mondta a kereskedő.
Csikar fogta a szatyrot, letett egy kettest a pultra, az arabhoz lépett és homlokon csókolta:
– Szervusz Ali... – és kimasírozott az üzletből.”