A valóság vesztésre áll – Szöllősi György jegyzete

Magyarország=rasszizmus. Az abszurd ítélet kimondatott, már a magyar–angol vb-selejtező előtt, s csak kapkodjuk a fejünket, hogy miként lehet a valóság teljes figyelmen kívül hagyásával a fél világot manipulálni. Nem számít, hogy a probléma, a maga nyugat-európai mindennapi valóságában nálunk nem is létezik. Nem számít, hogy a stadionba látogató szurkolók 99.9 százaléka biztosan nem vádolható semmiféle rasszizmussal, azt a néhányat pedig, aki talán mégis, őket azonnal lehurrogták, elnémították a körülötte állók. Nem számít, hogy maga a szövetségi kapitány és az MLSZ-elnök kérte előzetesen a szurkolókat minden fórumon sportszerűségre, s az sem, hogy a szurkolók teljesítették is a kérést. Nem számít, hogy a most fölényes erkölcsi ítéletet hirdető angoloknál valódi rasszista mondatok ezrei árasztották el a közösségi médiát az Eb-döntő után, saját játékosaikat gyalázva. Az sem, hogy a londoni Eb-döntő a szinte felfoghatatlan rendezési hiányosságokról és éppen az angol szurkolók vandalizmusáról marad emlékezetes. Nem számít, hogy az angol himnusznál a magyar szurkolók nemhogy nem fütyültek, de a végén megtapsolták. Az sem számít, hogy a válogatott sajtótájékoztatóin folyton a rasszizmusról kérdezgetett angol játékosok nem voltak hajlandók azt mondani, hogy rasszista megnyilvánulások esetén levonulnak majd a pályáról, s utólag sem azt, hogy hallottak ilyeneket a lelátóról. Az sem számít, hogy a szövetségi kapitány Gareth Southgate sem érzékelt egyetlen rasszista megnyilvánulást sem, sőt utalt rá, hogy ez ügyben éppen Angliának volna tennivalója...

Csak az számít, hogy az egyik brit sajtóorgánum tudósítója látni vélt négy (!) szurkolót, akik mintha huhogtak volna valamelyik színes bőrű játékos láttán. Amikor az Ajax edzőjeként Louis van Gaal bélyegezte kollektíve rasszistának a magyarokat, 1995-ben, s először éreztük a nyugat-európai sajtó felületes, gőgös igazságtalanságát, álmunkban sem gondoltuk, hogy negyedszázaddal később, még az akkorinál is jóval kisebb vétkekért a globális angol nyelvű sajtó süti ránk a vérlázítóan méltatlan bélyeget: mi, mindannyian rasszisták, kirekesztők, idegengyűlölők vagyunk. Az egyik brit cím szerint Anglia–Rasszisták 4–0, a másik szerint Remény–Gyűlölet 4–0. Mindebből a 4–0 kellene, hogy igazán fájjon, de nehéz most a futballról írni.

Itt, a bácskai Topolyán, ahol – miközben azon kesergek, hogy milyen utolsó, kirekesztő népségnek fest le minket a fősodratú külföldi média – szerbek és magyarok ölelkeznek és ünnepelnek a napsütésben az új stadion nyitó meccsén...

Csak az számít, hogy az egyik brit sajtóorgánum tudósítója látni vélt négy (!) szurkolót, akik mintha huhogtak volna valamelyik színes bőrű játékos láttán. Amikor az Ajax edzőjeként Louis van Gaal bélyegezte kollektíve rasszistának a magyarokat, 1995-ben, s először éreztük a nyugat-európai sajtó felületes, gőgös igazságtalanságát, álmunkban sem gondoltuk, hogy negyedszázaddal később, még az akkorinál is jóval kisebb vétkekért a globális angol nyelvű sajtó süti ránk a vérlázítóan méltatlan bélyeget: mi, mindannyian rasszisták, kirekesztők, idegengyűlölők vagyunk. Az egyik brit cím szerint Anglia–Rasszisták 4–0, a másik szerint Remény–Gyűlölet 4–0. Mindebből a 4–0 kellene, hogy igazán fájjon, de nehéz most a futballról írni.

Itt, a bácskai Topolyán, ahol – miközben azon kesergek, hogy milyen utolsó, kirekesztő népségnek fest le minket a fősodratú külföldi média – szerbek és magyarok ölelkeznek és ünnepelnek a napsütésben az új stadion nyitó meccsén...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!