Piros, fehér, zöld – Vincze András jegyzete
Évtizedeken át azért sóhajtoztunk, bárcsak elérkezne a pillanat, hogy a labdarúgó-válogatott ismét kijusson egy nagy tornára, és tessék, most ott tartunk, hogy amiatt jajongunk, elbúcsúzhat a németországi Európa-bajnokságtól a csapat. Mintha a 2016-os csoda már fényévekre lenne: a múlt ködébe veszett a nagykörúti ünneplés, a válogatott hazatérését követő népünnepély a Hősök terén, holott a helyzet (futballügyileg) olyan nagyon sokban nem különbözik attól, mint ami nyolc évvel ezelőtt még eufóriát szült. Tudom, manapság előszeretettel emlegetik, jobb, minőségibb lett a focink, ezért változik az elvárás is, de ha visszatekintünk a nem is olyan távoli múltba, látnunk kell, nyolc-tíz éve sem panaszkodhattunk már arra, hogy ne lenne topbajnokságban pallérozódó ászunk, jobb focifíling az új stadionokban, sőt, a szurkolók az akkori szövetségi kapitányt, Bernd Storckot is kedvelték, voltak szép győzelmek is, szóval, megvolt az az érzelmi kohézió, ami nemhogy egy futballcsapatot, egy egész országot lendületbe hozhatott. Ám a jót könnyű megszokni, úgy főleg, ha a válogatott országra szóló csodából idővel megszokást varázsolt, és talán ezért hallani most a hangokat: jaj, mi lesz akkor, ha a németországi Eb-n nem jut tovább a válogatott?!
Nos, akkor sem lesz késő rádöbbenni, hogy nem az egy szem szövetségi kapitányon (jelesül Marco Rossin) és néhány kivételes képességű, Premier League- és Bundesliga-szereplésre alkalmas tehetséggel megáldott labdarúgón múlik a magyar futballjövő. Olvastam arról, ha netán úgy alakul, az Eb-re a világbajnoki kijutás adhat gyógyírt, de így gondolkodni – szerintem legalábbis – olyan, mintha valaki nem akarna megmászni kötelező lépcsőfokokat, hanem egyszerre két emelet magasra ugrana – ha sikerül, akkor minden rendben van.
A harmincéves futballböjt (mármint hogy az 1986-os mexikói vb és a 2016-os Eb-kijutás között csalódással futottak el meghatározó korszakok több futballrajongó generáció felett) egyik átka, hogy valahol útközben elvesztek a realitásérzék kicsiny darabjai: két hete még Európára szóló csodáról, most pedig, hogy a magyar szerepléssel kapcsolatban erősödik a körömrágás, csupán halvány reményről szólnak a baráti tippelgetések – meglehetősen nagy amplitúdójú tehát az érzelmi kilengés…
Pedig a történet olyan egyszerű, hogy most, a skótok elleni meccsre várva nem is kellett volna ilyen kacifántos magyarázattal eljutni az utolsó három szóig, ami valóban mindent elmond jóról, rosszról, bajról és sikerről egyaránt: piros, fehér, zöld!
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
