Négy kérdés Marco Rossihoz – Cselőtei Márk publicisztikája

Semmi… 

Ez állt a kedden megjelenő Nemzeti Sport-címlapon nagybetűkkel, nem véletlenül, hiszen az Ukrajna elleni 1–0-s hazai vereséget követően a magyar labdarúgó-válogatott úgy játszott gól nélküli döntetlent Észak-Írországgal a Nemzetek Ligájában, hogy egyetlenegyszer találta el a kaput. Jóllehet, az első félidei nihil (mindössze két próbálkozás) után a második félidőben jobban játszott a nemzeti csapat, a lefújásig eljutott 13 lövésig, és az egyes várható gólt (0.94 xG) is kis híján elérte, de összességében újabb meccsen maradt eredménytelen. 

A játékosnyilatkozatok egyértelműek voltak: a védekezés ezúttal rendben volt, támadóoldalon viszont továbbra sem jön össze semmi, ami bár egyre frusztrálóbb, mindenki biztos (és bízik) benne, hogy előbb-utóbb átszakad a gát. Erre Marco Rossi is utalt, aki az ukránok elleni vereséget követően hiányolta a szerencsét az elmúlt két évből. Jól tudjuk, a szövetségi kapitány mindig határozott döntéseket hoz a keretösszeállítást illetően, tartja magát az elveihez, a stábján kívül nem hallgat senkire, ráadásul most még a sérülések is megnehezítik a dolgát. Mégis volna itt néhány kérdés a kapitányhoz, amit úgy gondolom – két meccs alatt egy szerzett pont után –, a mutatott játékot elnézve azért fel lehet tenni.

1. Mennyire vált be Szoboszlai Dominik szabadabb szerepköre?

Egyértelmű, hogy a Liverpool sztárja, a válogatott csapatkapitánya a nemzeti együttes legfontosabb játékosa, aki ráadásul gyakorlatilag bárhol bevethető. Sallai Roland és Varga Barnabás sérülése után (30 gól kiesett) úgy tűnt, a legjobb megoldás az, ha a keret legeredményesebb játékosa (18 gól) a kapuhoz közel, elöl játszik, így lehetünk veszélyesebbek. Rossi nem is tétlenkedett, papíron visszavont kilencesként tette fel Szoboszlait a pályára Ukrajna ellen, a meccs azonban inkább azt hozta, hogy a bal szélen volt aktív (a hőtérképe is ezt mutatja). Csapatkapitányunk aktivitására nem lehetett panasz, vissza is jött a labdáért szép számmal, de mindenhol nem lehet ott, ezért épp a kapuhoz nem került elég közel (1 lövés), miközben az előkészítésekben (3 kulcs­passz) jeleskedett. Ehhez képest Észak-Írországban a támadásépítés akadozása (és az északírek letámadása) miatt alig jutott el hozzá labda, ha pedig igen, azért is ő járt vissza a középpályára. Szoboszlai Ukrajna ellen 94 érintéssel zárt, ez a szám hétfőre huszonnyolccal esett vissza, pedig jóval többet volt nálunk a labda. Az biztos, hogy csapatkapitányunk nem lehet egy személyben az előkészítő és a befejező is, de hiába indult mindkét meccsen a balról, s vett fel egy szabadabb szerepkört, a csapat egyikkel sem lett hatékonyabb. Mélységi irányító vagy klasszikus tízes? Mindkét poszton szívesebben megnézném Szoboszlai Dominikot a következő két NL-meccsen. 

2. Miért nem kap esélyt Szalai József?

Felvetődik a kérdés: ha Szoboszlait kivesszük a támadósorból, akkor Lukács játszhat a bal oldalra kihúzódva – de mégis ki lesz a középcsatár? Ahogy Marco Rossi is úgy fogalmazott az északírek elleni ikszet követően, hogy egy új Varga Barnabást nem tud elővarázsolni a válogatott, de úgy tűnik, a szövetségi kapitánynál az sem cél, hogy az AEK Athén gólvágóját hasonló játékosprofillal pótolja. A keretben ott van a mindkétszer csereként beálló Bárány Donát centernek, ő azonban nagyon más típusú csatár, mint Varga, ráadásul sérülését követően közel sincs százszázalékos állapotban, nem tud végigjátszani egy meccset. Ott van a már említett Lukács, aki a vb-selejtező során megvillant néhányszor, Örményország és Portugália ellen is, megbízható teljesítményt nyújtott, de végignézve karrierjén ő sem klasszikus befejező. Két olyan opció jöhet szóba, amelyik profilra is illik Varga-pótlékként, egyikük az U21-es kerethez csatlakozott, a másikat behívta Rossi, de esélyt sem ad neki, legfeljebb edzésen. Kovács Bendegúz mellőzése némiképp érthető, a 19 éves, 199 centiméteres csatár egyelőre ingázik az AZ első és második csapata között, az U21-ben pedig fontos játékperceket kap, az azonban már érdekesebb, miért nem kapja meg a lehetőséget Szalai József, még a kispadon sem. A Paks 23 éves, 194 cm magas centere nyolc bajnokin 6 gólt szerzett az NB I-ben, második a góllövőlistán, remekül fejel, jól vívja meg a párharcait – ha „hunyorítva is”, igencsak hasonlít a játéka Varga Barnabáséra csatárposzton. Ehhez képest a keretmeghívót megkapta, de utána egyszer sem ülhetett le a kispadra. Természetesen nem láttuk az edzéseken, lehet, ott nem teljesített elég jól Szalai, plusz azt is tudjuk, hogy a mester mennyire óvatos az újoncokkal.

3. Opció volt-e a rutin bevetése a széleken?

Arról már értekeztem, mit adott a válogatottnak Szoboszlai Dominik játéka (és szabadabb szerepköre) a bal oldalon, de érdemes a jobbszélső kilétét is kiemelni. Az első meccsen nem volt kérdés, Redzic Damirnak kell kezdenie, ő azonban megsérült, így Észak-Írországban az ő helyére is kellett egy vészmegoldás. Nem mondom, hogy rossz döntés volt az MTK-s Jurek Gábor csapatba állítása, olvasóink is őt várták a kezdőbe, Rossi is így vélekedett, de a világot nem tudta megváltani – lapunk értékelésében többekkel holtversenyben a legrosszabb (4) értékelést kapta, míg olvasóinknál egyedüliként zárt a sor végén (3.59). A helyére beálló Tóth Milánnak voltak ígéretes megmozdulásai, de a kreativitás, a helyzetkialakítás nála is hiányzott. Felvetődött bennem, jobban mutatott volna-e az összkép támadásépítésben, ha védőket tesz fel mindkét szélre a kapitány, olyan védőket, akik rutinosak, s nem ismeretlen számukra a támadószerep sem. Jóllehet, Bolla Bendegúz később megsérült, könnyedén játszhatott volna védő helyett jobbszélsőt (úgy Osváth került volna be a helyére), azon a poszton többször is szerepelt a klubcsapataiban, míg a bal oldalra ott volt Nagy Zsolt, aki a Puskás Akadémiában régóta játszik egy sorral feljebb, s a bajnokságban ez láthatóan fekszik is neki. 

4. Felül lehet-e írni a Marco Rossi-féle játékpercszabályt?

A bevezetőben kitértem rá, a szövetségi kapitány következetes, amit egyszer elhatároz, az úgy is lesz. Jelen esetben elővehetjük a játékpercszabályt, ami Rossinál annyit tesz: aki tétmeccsen nem kerül a pályára a klubjában, az sok sót nem eszik meg a válogatottban, pláne kezdőként. Kérdés, van-e az a teljesítmény, ami felülírja ezt. Észak-Írországban Csongvai Áron és Schäfer András mellett/előtt Szűcs Tamás kapott lehetőséget, hajtott is becsülettel, de mindenki döntse el maga, mennyire vált be – nálunk Jurekhez hasonlóan 4-est kapott, olvasóinknál az utolsó előtti helyen szerepel a kezdőjátékosok között 3.77-tel. Ehhez képest a meccs egyik legjobbja biztosan Tóth Alex volt, akinek beállásával megváltozott a csapatdinamika, fellendült a támadójáték, egyre több helyzetet dolgoztunk ki, és még az egyetlen kaput találó lövés is neki volt köszönhető. A Bournemouth középpályása megmutatta, ha egyelőre nem is játszik rendszeresen klubcsapatában Marco Rose irányítása alatt, kicsit sem felejtett el futballozni, készen áll a megméretésekre. Vajon ér-e ez számára kezdő státust Grúzia és Ukrajna ellen?

A válogatott támadójátéka halovány volt Észak-Írországban, ezzel talán senki sem vitatkozik, a két meccsen szerzett egy pont sem mondható pozitívnak, de még így sincs semmi veszve. Kritikát mindenki előszeretettel fogalmaz meg, a megoldást azonban csak a csapat és Marco Rossi tudhatja. Lehet, hogy ezen a négy kérdésen nem is gondolkozik a kapitány, mégis jól dönt – mi szurkolunk!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!