Már jöhetne a Pál-fordulat

Pál Zoltán futballistaként aligha gondolkodott az élet nagy kérdésein, akkoriban kitöltötte a hétköznapjait az edzés, a meccsek és az önfeledt szórakozás. Így is van ez rendjén, egy tehetséges fiatalember élvezze a pillanatokat, a fekete futballcsukákkal és a piros-kék dreszszel. Onnan nézve távolinak tűnnek a kórházak, a súlyos kockázatokkal járó operációk és az intenzív osztály rideg valósága.
Pál Zoltán már otthon van. Otthagyta a balatonfüredi szívszanatóriumot, mert nem fűtöttek, és túl van két újabb szívműtéten, amelyet a közelmúltban hajtottak végre rajta Pécsett, és ő bizony a szanatóriumban sem kockáztathatta meg, hogy megfázzon. A 27 éves fiatalember ismét otthon gyógyul, és alighanem arra gondol, mindezt egyszer már átélte.

– Jobban van?
– Mihez képest? – kérdezett vissza Pál Zoltán. – Messze vagyok a tökéletestől, de ezt az állapotot lassan megszokom. Kevesen tudják, hogy gyakorlatilag évek óta szenvedek. Hol rosszul voltam, hol még rosszabbul.
– Hiszen még futballozott is…
– Abban sem volt sok köszönet. Eddig nem akartam beszélni róla, de hihetetlen szenvedést jelentett nekem, hogy újra futballistának vallhattam magam néhány hónapig. Amikor először megoperálták a szívemet, és megkaptam a sokat emlegetett sertésszívbillentyűt, alig vártam, hogy megerősödjek és újra fussak, futballozzak. Nem érdekelt, hogy olykor katasztrofális volt a közérzetem, hogy a kocogástól is csurgott rólam a verejték, azt mondtam, nekem még játszanom kell. Nem panaszkodtam senkinek, edzettem, ahogy az erőm bírta, de rendszerint alig vártam, hogy otthon legyek és pihenhessek. Egy Veszprém elleni kupameccs jelentette szenvedéseim csúcspontját, nyertünk három–nullra a Fáy utcában, lőttem is egy gólt, de borzalmasan éreztem magam a pályán. Végül az MTK elleni bajnokin szerepeltem utoljára a Vasasban, hogy aztán nem sokkal később hivatalosan is viszszavonuljak és elkezdjem az edzői pályát.
– Azért valamit nem értek. Papp Lajos professzor, aki operálta önt, azt mondta, hogy a sertésszívbillentyű legalább tíz évig tökéletesen működik majd, ehhez képest alig két év után máris el kell távolítani a szervezetéből.
– Hát igen. Úgy hallottam, nemcsak nálam, hanem még másoknál is gondot okozott a sertésbillentyű, nem én vagyok az egyedüli, akinél nem vált be ez a módszer.
– Értem. Az viszont most sem tiszta előttem, hogyan tudott dolgozni, edzést vezetni, ha folyamatosan nem érezte jól magát. Mert többször is találkoztunk, és bevallom, nem vettem észre, hogy megint baj van.
– Azért nem vette észre, mert igyekeztem tartani magam, nem akartam, hogy bárki figyelje a szenvedésemet. Egyre erőtlenebb lettem. Ha kocogtam, nem kaptam levegőt, ha a nővéremék harmadik emeleti lakásába mentem, akkor az első szinten meg kellett állnom, és úgy éreztem, hogy mentem meghalok.
– És végül valóban életveszélyben volt?
– Utólag hallottam, hogy igen. A nővéremnek azt mondták az orvosok, ha két héttel később kerülök kórházba, lehet, hogy…
– Tudom, hogy a két műtét között nem volt magánál, csak pillanatokra ébredt fel. Tulajdonképpen miért volt szükség a második beavatkozásra?
– Amikor Pécsett jelentkeztem kivizsgálásra, akkor az egész testem felpüffedt, tiszta víz voltam. Azt is utólag tudtam meg, hogy mindez azért történt, mert a sertésbillentyű teljesen elhasználódott, kilyukadt és szinte nem is működött. Nem csoda, hogy életveszélyben voltam. Aztán megkaptam az új műbillentyűt, de ilyenkor szinte természetes, hogy a szívburok bevizesedik és komplikáció lép fel, ez történt velem is. Ezért volt szükség egy újabb beavatkozásra.
– Nem is tudom, hányadszor beszélünk ilyen szörnyűségekről, hogy szívbillentyű, meg vizesedés, és intenzív osztály, ahelyett, hogy azt kérdezném, mikor nősül, mikor lesz meg az A-licence…
– Talán most vége lesz ennek a szörnyűségnek, remélem, újra teljes életet élhetek, lesz erőm mindenhez és nem gyötör a halálfélelem, s a tehetetlenség érzése. Mert ez volt a legrosszabb, tehetetlennek és kiszolgáltatottnak éreztem magam. Remélem, túl vagyok minden rosszon, az orvosok biztatnak, és ha nem is lesz belőlem újra profi futballista, azért kispályán focizhatok. Csak nem szabad türelmetlennek lennem, mert most nehezebben gyógyulok majd fel, mint a két évvel ezelőtti operációt követően. Nagyon várom, hogy újra a Vasas-pályán lehessek együtt a srácokkal, és ezúton is köszönöm nekik, hogy aggódtak miattam, ha rajtam múlik, a jövő heti, Bük elleni meccsre már kimegyek.