Ezért aztán mindig nagyon oda kell figyelni, mert állandó az elesés veszélye. Ma is több kisebb bukás történt a karavánban, de én szerencsére egyikbe sem keveredtem bele. Ehhez persze nagyon kell összpontosítani, ami szellemileg rendkívül igénybe veszi az embert. A legjobb lenne elöl tekerni, talán ott a legkisebb az esély az elesésre, ugyanakkor ott a legnehezebb megmaradni, hiszen elképesztően nagy harc megy azokért a pozíciókért. Mi a csapattársaimmal általában megpróbálunk egy bolyban maradni, de ez nem mindig sikerül, úgyhogy néha sehol sincs a környékemen egy másik Quick Step-es.
A hétfői szakasz rajtja előtt azt beszéltük meg, hogy megpróbálunk az utolsó emelkedőn, a céltól hét-nyolc kilométerre segíteni Paolo Bettininek, aki úgy gondolta, hogy ezen az emelkedőn meg tudja előzni a sprintbefutót, de hamar kiderült, hogy a kaptató messze nem volt olyan nehéz, mint amire számítottunk, így nem lehetett lerázni a vágtázókat.
Az etap elején elmenő két franciának nem sok esélyt adtam, bár jó ideig elöl voltak, de lehetett tudni, hogy a sprinterek csapatai nem hagyják majd őket célba érni. Akkor lenne esély végigvinni egy szökést, ha többen lennének benne, nem csak ketten vagy hárman, de akkor viszont hátul a boly aligha engedné el olyan messze a szökevényeket.
Kedden is hasonló szakasz vár ránk, mint amilyen a hétfői volt, bízom benne, hogy sikerül belekeverednem egy szökésbe, már csak azért is, mert – bármilyen furcsa – akkor tudnék pihenni egy kicsit. Szökés közben ugyanis nincs olyan őrült tülekedés, az embernek csak saját magára, az iramára kell figyelnie, és nem arra, hogy mi történik körülötte.”
Bodrogi László
Legfrissebb hírek
