Imád magyar bajnok lenni

– Fiatalabb koromban kajakoztam, és magyar bajnok is voltam, de már akkor is vonzottak a technikai sportok – kezdte Spiztmüller. – Egyszer a barátaimmal elmentem egy ralira, nagyon megtetszett, ráadásul autószerelőnek tanultam, úgyhogy hamarosan már szervizeltem az egyik csapatnak.
– Már akkor is versenyezni akart?
– Igen, bár nem tudtam, mennyire leszek sikeres. Eleinte nem is voltam az. Nem azt mondom, hogy kudarcok értek, inkább úgy fogalmaznék, felkészületlenek voltunk, amatőrök. De a csaták vérre mentek a "kerek lámpás zsigulis” korszakban is. Hetvenen voltunk egy kategóriában.
– Jobb volt akkoriban a hangulat?
– Nekem az idén sem volt bajom a hangulattal. Tudom, hogy korábban belharcok dúltak a kategóriában, de az idén erről szó sem volt. Sőt, mindenki segített mindenkinek.
– Nehéz volt ez az idény?
– Az év elején nem volt meg a pénzünk az egész idényre, de Angyalfi Karcsiék nagyon sokat segítettek, no meg ahogy jöttek az eredmények, úgy kezdtek el bízni bennünk a támogatók is. A bajnoki cím azonban még akkor is nagyon távolinak tűnt.

– Az idényzáróra viszont már favoritként érkezett. A záró gyorsaságin azonban a technika ismét megtréfálta. Mit érzett, amikor négy AC döglött be egymás után?
– Azt mondogattam magamban, hogy ezt nem hiszem el. Egész évben küszködtünk ezzel az alkatrésszel, de akkor volt a legrosszabb, amikor a bajnoki cím volt a tét. Összeomlottam, és ezt a fiúk is látták rajtam. A navigátorom, Harsányi Zsolt nem is nagyon szólalt meg, nem akarta fokozni a feszültséget.
– Végül csak elvánszorogtak valahogy a célig.
– Nagy kő esett le a szívemről a záró gyorsasági után. Először nem is fogtam fel, hogy bajnokok vagyunk, azután meg azt nem gondoltam, hogy ennyire jó bajnoknak lenni. Jólesik, hogy ismerősök és ismeretlenek veregetik a vállam, gratulálnak. Csodás érzés, hogy megismernek.