Lékó-Kramnyik: egymillió frank a tét

Miután a díjalapot 60:40 arányban osztják szét, a vesztes is majdnem 64 milliót kap. Óriási összeg, annak ellenére, hogy volt már ennél jóval nagyobb összedíjazású finálé is.
De nem volt ez mindig így. Hogy megértsük, mit jelent ma a döntőkön dollárszázezrekért, sőt nem ritkán dollármilliókért küzdeni, ahhoz vissza kell utaznunk az időben egészen a múlt század elejéig, amikor még nem létezett a FIDE, vagyis a Nemzetközi Sakkszövetség. Ebben a helyzetben csak az történhetett, amit az éppen aktuális világbajnok akart. Wilhelm Steinitztől egészen Alekszandr Aljehin haláláig az uralkodó határozhatta meg, hogy trónját mikor, hol és menynyiért teszi kockára (a FIDE már 1924 óta létezett, de még nem volt elég nagy a hatalma, hogy kezébe vegye a világbajnoki cím sorsát). Ez utóbbi volt mindig is a lényeg. A pénz. A világbajnok rendszerint nem a legerősebb játékossal, hanem a legtöbbet ígérő jelentkezővel mérkőzött meg, és sok ígéretes pályafutás nem teljesedhetett be emiatt. A megfelelő anyagi háttér hiányának következtében nem küzdhetett meg Emanuel Laskerral többek között a magyar Maróczy Géza sem, akit pedig fénykorában a szakemberek erősebbnek tartottak a címvédőnél. Ha nincs ez a szabály, a német mester gyaníthatóan nem mondhatta volna el magáról, hogy 27 évig maradt a topon. Így a sakkból tulajdonképpen csak az aktuális uralkodó tudott igazán jól megélni. Nemzetközi tornákat meg korántsem rendeztek akkora számban, mint manapság.
A változás Aljehin halálával következett be, amikorra a FIDE már annyira megerősödött, hogy a szervezet saját maga is boldogulni tudott e kérdésben. Mihail Botvinnik óta majdnem fél évszázadon át a nemzetközi szövetség szava számított, ám a pénzdíjak továbbra sem lettek magasabbak.
Amikor Robert James Fischer megjelent a porondon, új korszak vette kezdetét. A legendás "Bobby" gyakran durva módszerrel, nem túl szimpatikus magatartást tanúsítva elérte, hogy a sakkozók anyagilag is jobb megbecsülésben részesüljenek.
A kilencvenes évekre elképesztő összegek jelentek meg. 1992-ben a sokat emlegetett Bobby Fischer-Borisz Szpasszkij visszavágó mérkőzésen a két fél együttesen ötmillió dollárt vághatott zsebre. Ez máig rekordnak számít. Az 1997-es első kieséses FIDE-világbajnokság 1.4 milliárd forintnak megfelelő dollár összdíjazású volt. Egy évvel később ugyanezen a tornán egy milliárd forintot kaptak a résztvevők. Két év múlva 640 millió volt a tét. A legutóbbi profi világbajnoki döntőn Garri Kaszparov és Vlagyimir Kramnyik 560 millióval lett gazdagabb.
Kramnyik helyzete több volt mint érdekes. Mint ismeretes, 1993-ban Garri Kaszparov kivonult a FIDE égisze alól, és megalapította a profi sakkozók szervezetét, a PCA-t. Ekkor a FIDE ismét meggyengült. A PCA, illetve későbbi jogutódai egészen tavalyig mondhatták magukénak a profik világbajnokságának rendezési jogát. Miután az időközben előírt Lékó-Kramnyik mérkőzést az Einstein-médiacsoport nem tudta tető alá hozni, a szerződés értelmében az összes jog az oroszhoz került. Így megtehette volna azt, amit a régi nagyok is elértek, hogy azzal mérkőzik, akivel csak akar. Szerencsére Vlagyimir Kramnyikot nagy jóindulattal áldotta meg a sors, és elfogadta a Dannemann cég által felajánlott öszszeget. Így jöhetett létre a mérkőzés Lékó Péterrel.