Nem a strigulák miatt csinálom – interjú Vindisch Ferenccel

– Emlékszik rá, mikor járt először uszodában?  
– Szerintem pár hetes kisbaba lehettem, hiszen édesapám, Vindisch Ferenc akkor még aktív játékos volt – egészen biztos, hogy levittek az uszodába. Az első „nagyvízbe” menetelem tisztán megvan: a magyar úszósport egyik bölcsőjében, a Margitsziget régi ötvenes kinti medencéje mögötti műugrómedencében történt. Két-három éves koromban apa bedobott a vízbe, ami akkor öt méter helyett csak háromméteres volt, mert épp töltötték. Meleg volt, gyönyörű, hatalmas, mély, nagyon kék és nagyon izgalmas. Bedobott, aztán jött is utánam.

– Mikor kezdett vízilabdázni?  
– Kilencévesen, miután megszereztem a kellő vízbiztonságot. A KSI-be jártam, édesapám is ott edzősködött akkoriban, de nem az én korosztályommal foglalkozott. Lakicsné Mihály Ilonánál, Ili néninél kezdtem el pólózni. Előtte rövid ideig cselgáncsoztam és úsztam is, utóbbit nem szerettem, ezért jött a vízilabda, meg mert gondolom, mindig is ez volt a terv.

– Tehetséges gyereknek számított?  
– Ennek hullámzott a megítélése. Amikor Ili néninél kezdtem, a hetvennyolc és hetvenkilences generáció együtt edzett. Gyerekeknél rengeteget számít egy év korkülönbség, az idősebbekkel esélytelen volt felvenni a versenyt fizikailag. Éppen ezért nem is gondoltam arra, hogy jobban akarom csinálni a másiknál. Az első év a túlélésről szólt, sikerélményem nem sok volt, és nem is szerettem annyira. A következő évben, amikor mi lettünk az idősebbek, ez megváltozott: akkor már azt lestem, vajon én vagyok-e az első. Törekedtem rá, hogy jobb legyek, és ennek hála elindult valamiféle fejlődés. Édesapámnak köszönhetően rendszeresen látogattam az edzéseket, a fizikai adottságaim előnyösek voltak, hosszúkás, vékony és amúgy nagyon fázós srác voltam. Innentől azt érezhettem, hogy a társaság jobbik feléhez tartozom. Viszont túl hamar elmentem Magyarországról ahhoz, hogy kiderüljön, mennyire vagyok tehetséges.

Kanada miatt öt év kimaradt

– Merthogy tizenkét éves volt, amikor Kanadába költöztek. Ez mennyire vetette vissza a fejlődésben? 
– A vízilabdázás szempontjából jelentőset. A sportág egyik legerősebb nemzetéből olyan országba költöztem, ahol a pólót alig ismerték. Édesapámmal nem adtuk fel, sokat edzettünk együtt, csináltuk, amit tudtunk, főleg úsztam. Ennek hála megszereztem olyan készségeket, amelyekből a mai napig is profitálok. A kanadai juniorválogatottban szerepeltem, tizenhét évesen a felnőttek közé is bekerültem – az már azért valamirevaló vízilabda volt, persze akkor sem azonos a tizenkettőtől tizenhét éves korig tartó, ebben a korban meghatározó magyar iskolával. Amikor hazatértem, nagyon érződött, hogy öt év kimaradt. 

– Mégis szinte rögtön bemutatkozhatott az ob I-ben, 1996-ban a Budapesti Spartacus színeiben.  
– Kenéz Gyuri bácsi volt akkoriban az edző, tulajdonképpen hozzá jöttem haza. Három másik sráccal együtt betett a felnőttek közé. A magasságom megvolt, és nagyon jól úsztam. A magyar szemlélet szerint olyan fiatal voltam, akinek érdemes esélyt adni. De ez korántsem azt jelentette, hogy készen álltam az ob I-re, abban a két évben azért játszottam, mert lehetőséget adtak a fiataloknak. 

– Édesapja mellett nagybátyja, Vindisch Kálmán is válogatott játékos volt. Ez terhet jelentett?  
– Annyira benne voltam és annyira a részem volt a vízilabda, hogy ezen nem gondolkodtam. Az biztos, hogy a világon mindenki közül az édesapámat akartam leginkább büszkévé tenni. Semmit sem értem volna el anélkül a munka nélkül, amit együtt tettünk bele a karrierembe.

– A kétezres évek legelején száz gyorson bronzérmet szerzett az úszó ob-n. Sosem fordult meg a fejében, hogy inkább ezt a sportágat válassza?  
– Az enyémben nem, másokéban igen. Széchy Tamás ötéves koromban azt mondta édesapámnak: „Add nekem a gyereket, olimpiai bajnokot faragok belőle.” Nem adott, így ez nem derült ki. Kételyem mindenesetre van: annak ellenére, hogy nagyon vékony vagyok, a csontozatom nem könnyű. Az úszásban az utolsó pár századmásodperc dönt, és lehet, hogy épp ezen múlt volna az eredményességem. Nem vagyok az a csoda, mint Egerszegi Krisztina, aki hanyatt feküdt a vízen, meglökték a lábát és átlebegett a medence másik oldalára. 

– Karrierje csúcspontján talán a valaha volt legjobb generációval kellett küzdenie a válogatottságért. Tizenötször szerepelt a nemzeti csapatban, világliga-ezüstérmet is szerzett, de alapemberré nem tudott válni. Ezt miként élte meg?  
– Van hiányérzetem, mindig is lesz és kell is, hogy legyen. Az ember azért csinálja, hogy a csúcsra jusson, és ha ezt nem éri el, hiányérzetet kell éreznie, ez így egészséges. Viszont azt is látni kell, hogy vajmi kevés esélyed van arra, hogy egyszer eljuss a válogatottig, világversenyre menj a csapattal és ott győzz. Az a terv meg maga a lottóötös, hogy olimpiai bajnok legyél. Látva, hogy meddig jutottam el, ha elölről kezdhetném, semmiképp sem dobnék újra a kockával. Büszke vagyok, hogy óriásokkal játszhattam együtt, és küzdhettem azért, hogy ott legyek közöttük. Tényleg a világ legjobb csapatába kellett volna bekerülni, én bennük látom a csúcsot.

„Már akkor is neve volt , amikor fiatalon játszottam ellene. Mindenki ismerte a gyorsaságáról, és tudta, ha egy pillanatra elalszik, Vindisch Feri elmegy mellette. Egy évig csapattársak voltunk Kaposváron, és eleinte furcsa volt, hogy később az edzője lettem. Mondhatni, baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Mostanra ugyanúgy tekintek rá, mint a többi játékosra, legfeljebb néha kikérem a véleményét. Nemcsak engem érdekelnek a meglátásai, úgy látom, mindenkit. Igazi csodabogár – nem a fizikai állapotán csodálkozom leginkább, hanem azon, hogy fejben miként bírja. Alázatos, példát mutat a többieknek. Szerintem a fiatalok csak hosszú évek múltán fogják majd fel, ki is az a Vindisch Ferenc, és mit jelent az, hogy egy csapatban játszhattak vele. Nem olyan rég, az UVSE ellen négy negyedet végignyomott, nem cseréltem le – simán lehozta, a mai pólóban ez huszonkét évesen is komoly teljesítmény. Van egy megállapodás közöttünk: ő fizet nekem azért, hogy játszassam! Na jó, a viccet félretéve: ha nem játszana jól, nem lenne a vízben. Amikor ő úszik a labdáért, nagy százalékban elhozza, sokat játszik, jól védekezik, és olykor még három gólt is mellétesz. Nem kérdés, helye van a csapatban.”

A harmadik negyedet is bírja erővel  

– Jól gondolom, hogy harmincéves ob I-es karrierje során folyamatosan változtak az erényei?  
– Nem! Egy kezemen meg tudom számolni az erényeimet. A sebességemről, az állóképességemről és kis jóindulattal a labdakezelésről, konkrétan a lövésről van szó. Ezek voltak, ezek vannak és azért küzdök, hogy meg is maradjanak. Mindig azt éreztem, hogy ha a harmadik negyedben iksz az állás, az nekem kedvez, mert jobban bírom. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ennyire kemény sportágban, ilyen mezőnyben még mindig bírom fizikailag, de ezért mindenkinél többet kell edzenem. Ez az egyik leginspirálóbb érzés, ez visz még mindig előre. 

– Még most, negyvennyolchoz közeledve is el tudja mondani, hogy önnek kedvez, ha a harmadik negyedben iksz az állás?  
– Ha nem, az éppen csak átmeneti állapot, mert mondjuk sérülés vagy betegség miatt nem úgy alakultak az edzések, ahogyan kellett volna. Furcsa, de jelenleg jobb erőben vagyok, mint az elmúlt három évben bármikor. Bírom, és ha választhatnék, azt mondanám, sokkal inkább megmérkőznék valakivel a harmadik negyedben, mint az elsőben.

– Hányszor jutott eszébe, hogy felhagy a vízilabdával?  
– Ha belevesszük azt is, amikor kilenc-tíz évesen didergek a téli, kinti edzéseken, akkor említhetnék néhány alkalmat. De a pályafutásom során szerencsére nem sokszor éreztem ilyet. Viszont amióta öregnek számítok, tehát tizenegynéhány éve, mások gondolataiban többször felmerült, s így nekem is eszembe jut. Amondó vagyok, hogy ameddig bírom, nincs okom befejezni. Tavaly lehet, hogy mást mondtam volna, ám most tényleg nagyon jól érzem magam, így aztán nem is akarom abbahagyni.

– Négy évvel idősebb, mint az edzője, Surányi László. Nem furcsa?  
– Az edző szerepe gyerekként részeddé válik: rá figyelek, csinálom, amit mond. Nem kell megerőltetnem magam, hogy edzőnek tekintsem az edzőt, egyszerűen érzem, hogy ő a szakmai főnök. Tekintélye van, hatása a csapatra, rám is érvényesek a szavai. Ha nagyon fiatal trénerem lenne, rá is ugyanúgy figyelnék, és csinálnám, amit mond. Ez szerintem ahhoz a hozzáálláshoz tartozik, amit a póló ezen a szinten megkövetel. 

– Ki a legjobb játékos, akivel vagy aki ellen valaha játszott?  
– Ha az egész vízilabda-társadalomnak tenné fel ezt a kérdést, szerintem az általam bedobott három név kapná a három legtöbb szavazatot: Benedek Tibor, Kásás Tamás, Varga Dénes. Mindhármukkal játszottam egy csapatban és ellenük is, Benedek Tiborral csak a válogatottban. 

– Mit tart pályafutása legnagyobb eredményének?  
– Az egészre büszke vagyok, mindegyik évre jó érzéssel gondolok vissza. Talán a harminc esztendő együtt tűnik a legnagyobb eredménynek.

– Akkor megfogalmazhatjuk azt, hogy a hétszázhúsz bajnoki mérkőzésére a legbüszkébb, amivel toronymagasan vezeti az örökranglistát?  
– Semmiképpen sem, mert nem a strigulák miatt csinálom. Ez a mellékterméke annak, hogy nem tudom elengedni ezt az egészet. A harminc évre egyben vagyok a legbüszkébb, és talán arra, hogy még mindig bírom. És soroljuk ide a Vasas-éveket is, akkor játszottam a legmagasabb szinten, a legjobb csapatban, világsztárokkal.

Visszavonulása  után edzősködne  

– Mennyire van hatással hosszú élsportolói pályafutása a magánéletére?  
– A kapcsolataim megszenvedték azokat a kompromisszumokat, amelyeket az élsport igényel. Barátnőim voltak, de nem házasodtam meg. A legutóbbi kapcsolatom tizenöt évig működött, az még házasságban is említésre méltó időtartam lenne; nagyjából egy éve lett vége. A nem élsportolók között is erőfeszítéseket kell tenni azért, hogy az ember a párja pozitívumait és negatívumait egyaránt elfogadja. Nem érzem, hogy a sport miatt sokkal jobban kilógnék a sorból.

– Immár hat éve edzősködik is Kaposváron. Hogy megy?  
– Nagyon lelkiismeretesen csinálom, mindig arra törekszem, hogy a gyerekek is így álljanak hozzá. Bármennyire büszke vagyok az élsportolói tevékenységemre, az edzősködés nehezebb, jobban elfáradok benne. Megterhelő, ha komolyan veszed, márpedig gyerekekről van szó, nem teheted meg, hogy megrövidíted őket azzal, hogy nem adsz bele mindent. Egyébként előbb érzem magam pedagógusnak, mint edzőnek. Bőven van mit tanulniuk, és ha az alapok nem mennek, nagyon nehéz a vízben megtanítani a taktikát. Egyszerre szeretném őket segíteni az emberré és a vízilabdázóvá válásban. Mivel a póló ilyen sokáig az életem része maradt, nem tudom elképzelni, hogy elengedjem. Szóval karrierem befejezése után edzőként szeretnék dolgozni, legyen szó akár gyerekekről, akár felnőttekről. 

– Meddig láthatjuk még Vindisch Ferencet a vízben?  
– Ez a tizenharmadik évem a Kaposvárban. A kezdetektől egyéves megállapodásokat kötünk. Nem arra tartok, hogy ez megváltozzon és egyszer csak azt mondják: jó kis játékos a Vindisch Feri, belőle még bármi lehet, adjunk neki hároméves szerződést. Úgyhogy amikor ezt megkérdezik, mindig az mondom: még egy évig játszom. Szerintem senkinek sem vagyok kárára azzal, hogy még pólózom, és hozzá tudok tenni a csapat játékához. Hálás vagyok azért, hogy ezt az életet élhetem, nem szégyellem kimondani: megteszek mindent, hogy ezt megháláljam és kiérdemeljem. Egyelőre úgy tűnik, többnyire sikerül is. Ha a mostani formámat nézem, megint azt mondhatom: még egy évig játszom. És akkor kérdezzék meg ugyanezt jövőre is…

 (A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. november 7-i lapszámában jelent meg.)