A pernyertes játékosnak csak egy ágya maradt

Felesége elhagyta, a barátoknak hitt emberek elfordultak tőle, egyedül a kutyája, Grellotte tartott ki mellette.

„Nagyon sokat jelent nekem, ami akkor is igaz, ha időnként észreveszem, hogy mérges rám. Ilyenkor hangosan ugat, néha azt hiszem, nekiugrik a szembejövőnek. Biztosan azt hiszi róluk, futballisták…” – árulkodik fekete keverék ebének rossz szokásáról Jean-Marc Bosman. Grellotte-ra persze nem tud haragudni, a történtekről amúgy sem a hűséges jószág tehet.

Kálváriája azzal kezdődött, hogy 1990 júniusában bejelentette az őt foglalkoztató belga FC Liége vezetőinek: szeretné elhagyni a klubot. Az elöljárók erre úgy reagáltak, hogy csaknem a felére csökkentették a fizetését, majd olyan összeget kértek a támadót igazolni kívánó Dunkerque-től, melyet a francia klub képtelen volt megfizetni. Szerződésének június 30-i lejárta után, augusztusban a futballista lépett, egyesületén kívül a Belga Labdarúgó-szövetség ellen is keresetet nyújtott be. Novemberben számára kedvező fordulatot vett az ügy: a bíróság kihirdette, hogy ingyen csatlakozhat a Dunkerque-hez. Ezen a ponton akár véget is érhetett volna a történet, azonban megannyi fellebbezés után 1995 decemberében az Európai Közösségek Bíróságának kellett kimondania a végső szót. Eszerint: Bosman nyert.

Más kérdés, hogy 11 év távlatából egyáltalán nem érzi magát győztesnek.

„Amikor belevágtam, csupán arra vágytam, hogy megnyugtatóan rendeződjön a sorsom – indítja (rém)meséjét a belgiumi Villers-la-Ville talán leghíresebb lakója. – De a helyzet egyre csak bonyolódott, a futball urai arra döbbentek rá, hogy bajba kerülhetnek, én pedig arra, hogy veszélyes vizekre eveztem. Dávidként Góliáttal kellett megküzdenem…”

„Dávid” másodszor is padlóra küldte „Góliátot”, és ennek az lett az eredménye, hogy a klubok egy centet sem kapnak a lejárt szerződésű játékosaikért. Jean-Marc Bosman úgy gondolja, csupa jót tett sporttársaival, ha valakinek, neki igazán sokat köszönhetnek az immár hetente milliókat kereső sztárok, ám hálának a legcsekélyebb jelét sem látja.

„Meglehet, világszerte tudják, ki az a Jean-Marc Bosman, ám az az érzésem, hogy mindenki elfelejtett – kesereg a 42 éves férfi, aki a FourFourTwo magazin munkatársának azért eszébe jutott (tegyük hozzá: azzal a kikötéssel vállalta az interjút, hogy a lap leközli a bankszámlaszámát…). – Amíg zajlott a tárgyalás, naponta kerestek telefonon, akivel csak beszéltem, a támogatásáról biztosított. Aztán szép lassan elmaradtak a hívások, nemhogy pénzt, biztató szót sem kaptam.

El kellett adnom a részvényeimet, hogy fedezzem a különböző költségeimet (akkoriban havonta 175 ezer fontjába került a pereskedés! – a szerző), ma legfeljebb annyi pénzem van takarékban, amennyit a legjobbak egy hét alatt besöpörnek. Rengeteg labdarúgót tettem gazdaggá, mégis hiába lesem a bankszámlám, nálam szegényebb focistát nehéz lenne találni. Elismerem, a pályán nem alkottam maradandót, de ez még nem ok arra, hogy elfelejtsenek” – könyörög adományért Jean-Marc Bosman.

Becsületére váljon, azt megemlíti, hogy a holland válogatott, illetve az egyik játékosszervezet, a FIFPro segítette néhány ezer euróval, ám ezt a pénzt már rég felélte. Ma a munkanélküli segély jelenti számára a biztos bevételt.

„A házasságom is ráment az évekig tartó procedúrára, amikor elváltunk, közöltem a feleségemmel, bármit elvihet, csak egy ágyat hagyjon nekem – lapozhatunk bele egy tönkrement élet fejezeteibe. – Még jobban bántott, hogy a kislányom nagyon dühös volt rám akkoriban, engem okolt mindenért. Szerencsére ma már megérti, hogy mit és miért cselekedtem, nagy boldogsággal tölt el, hogy sikerült rendezni a kapcsolatunkat. A labdarúgáshoz fűződő viszonyom természetesen nem a régi, a fontosabb mérkőzéseket megtekintem a televízióban, de semmi több. Néha meccsnézés közben felötlik bennem, milyen jó lenne, ha megcsörrenne a telefonom, és valamelyik neves együttes vezetője felajánlana egy jegyet a következő találkozójára. Persze senki sem hív.”

Már csak egy kérdés maradt: belevágna ismét? Azonnal érkezik a válasz: „Nem! Legalábbis nem hiszem. Annyi energiát pazaroltam erre, annyi könnycseppet hullajtottam érte, és ez lett a vége…”