Egy idealista jubiláns
Székely Éva kedden ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. Mivel is? Ahogy minden napját, ezt is úszással kezdte a Csasziban – gyalog sincs messzebb tíz percnél a lakásától –, majd felült a szobabiciklire, és tekerte jó húsz percig.
„Tavaly csúnyán elestem, s mivel úszás közben nem nagyon használom a lábaimat, úgy döntöttem, karban kell tartanom őket, ezért vettem ezt a kerékpárt” – mondta a nemzet sportolója, a helsinki olimpia bajnoka, a melbourne-i játékok ezüstérmese, tizenkétszeres világcsúcstartó, a pillangóúszás feltalálója.
„Nem panaszkodhatom, azonkívül, hogy betöltöttem a nyolcvanat, csak az szomorít el, hogy nem képes összefogni ez a megosztott nemzet. De hát ez inkább lelki probléma, semmint testi. Tudja, amikor a helsinki olimpiára készültünk, akadt a csapatunkban horthysta katonatiszt, kitelepített arisztokrata, nincstelen és Auschwitz-túlélő – a társadalom minden szegmenséből érkeztünk, de mindnyájan egyet akartunk: megmutatni, mire képes ez a kis nép, a magyar.”
Még szinte véget sem ért a melbourne-i vizes-világbajnokság, Székely Éva kérés nélkül is előhozakodik a kézenfekvő témával.
„Nemcsak hogy őrületesen gyorsan úsznak ezek a mai fiatalok, hanem gyönyörűen is, jó nézni őket. Biztos vagyok benne, hogy másképp edzenek, mint mi annak idején. Nekem már 1942ben voltak tréningjeim, amikor ötezer métert úsztam! Mínusz tizenhét fok volt a nyitott Lukácsban, a víz alig huszonkét fokos, igyekeznem kellett, ha nem akartam megfagyni. Manapság ilyesmi elképzelhetetlen.”
A magyarok szereplése elszomorítja az úszólegendát, de – mint mondja – nem félti Cseh Lászlót és Gyurta Dánielt.
„A magyar úszósport mint olyan nem létezik. A mi időnkben, de még Hargitay Andrásék fénykorában is meg kellett szenvedni érte, hogy valaki egyáltalán bekerüljön a válogatottba. Régen nemzetek közötti úszóviadalokat rendeztünk a Margitszigeten – most aligha tudnánk kiállítani egy komplett válogatottat. Együtt tudok érezni Cseh Lacival és Gyurta Danival. Előbbinek már az apja is az egyik kedvencem volt, utóbbit meg szinte csecsemőkora óta ismerem, itt úszik a Komjádiban. Laci összeroppanását négyszáz vegyesen tökéletesen megértem. Azelőtt mindig az aranyért küzdött, most meg azzal szembesült, hogy esélytelen. Megmondom őszintén, a bronzért én sem lettem volna képes megfeszülni… Biztos vagyok benne, hogy Pekingre összeszedik magukat, feldolgozzák a sokkot. A lényeg, hogy reális, elérhető célt tűzzenek ki eléjük.”
No és Michael Phelps?
„Meseszerű. Az eredményei és a stílusa is. Eszembe jutott, hogy huszonötezer dollárt kapnak egy-egy világcsúcsért. Én tizenkétszer javítottam világrekordot, a többit nem is mondom… Hallom, egyesek doppingot emlegetnek, ha Phelps szóba kerül. Nem tudom elképzelni, az amerikaiak egészségmániások, nem tennének ilyesmit. Tudom, magam is éltem odakint. Ha mégis kiderülne, soha többé nem néznék úszóversenyt. Meglehet, túl idealista vagyok…”
Talán inkább csak javíthatatlanul hisz az emberekben…
